Mindennapi Tenyerünk

ez maga a megtestesült fenség és szépség. zene és kép, szöveg nélkül. boards of canada. dayvan cowboy.

és még egy, ha már hangulatban vagyunk...

az új kicsit (binyiglit), eldöntöttem, tisztán a színei és a stílusa alapján, mefisztónak fogják hívni (ezzel együtt rájöttem arra is, hogy a mefisztó egy fekete macskának is valami egetverően tökéletes név lenne... eh, hülye macskaszőr-allergia... szeretnék már valami háziállatot, kétéltű vagy gerinchúros jöhetne számba (esetleg kopoltyús); az ősrovarok, pókok, fáraóhangyák és az időnként betévedő muslincák, legyek és éjjeli lepkék nem számítanak, a poratkák és szőnyegbojtszörfös amőbák semnem).

mintha egy hatalmas súlyt vettek volna le rólam, újra tudok felszabadultan lélegezni, estébé, estébé. bizony, ez is eljött: befejeztem harmadik évemet az eltén. a mérleg: egy elhagyott tanegység, meg egy bukás (ami miatt most várnom kell jövő ilyenkorig, hogy levizsgázhassak az utolsó törzstárgyból, az amcsi irodalom poszt-1900 remekeiből (hol van vonnegut?! hol van pk dick?!), a némi hideg vacogással várt mai jegyosztás a brit történelmen egész sikeres eredményt hozott: 4es. ezzel hivatalosan is megnyílt minden út előttem a specializáció felé. no de mire szakosodjak?

amcsi irodalomra (főleg a kortársra) csak amcsi tagozaton lehetne (ami azért is cinkes dolog, mert eddig az az elhatározásom, hogy pk dick-ből fogom írni a szakdolgozatomat). maradnak nekem a britek, a kanadaiak, az ausztrálok, az írek, meg a brit középkor. kérdem én: ki tud felmutatni egy igazán releváns, igazán kortárs brit írót? (rushdie, talán?) és kanadait? és ausztrált? (az írek kiesnek, irlandisztikára nincs az a pénz és kényszer, hogy menjek. azt hiszem, ez még az első szigetemen (ami a második volt) elszenvedett maradandó károsodásom miatt van (miután az első este után rájöttem, hogy a krisnások mellé sátrat verni *nem* jó ötlet, valamiért az ír színpad (akkor még volt ilyen) közelében cövekeltem le; kb. a 3. napon kezdtem el arról fantáziálni sátram félhomályában (már amikor szilvi békét hagyott nekem), hogy a dudás gyomrát is belevesszük a hangkeltésbe, viviszekció útján, meg a furulyásnak a torkán dugom le a hangszerét, a hegedűst pedig felnyársalom a vonójára. és akkor még tagja voltam a HIFA-nak is).) a középkorról pedig ne is beszéljünk?

no, ez itt a huszonötezres nagy kérdés... mire szakosodjak? írni akarok, és releváns kortárs irodalmat akarok bújni, és technikákat akarok elsajátítani... szóval? hova is menjek, merre forduljak?

no... de ez most még ráér pár hónapig.

tegnap (hehe, kit áltatok itt, ma hajnalban) beüzemeltem az EMUt. a midi innel még van valami bajom, meg most már egyértelmű, hogy nem lesz jó a kicsi asztali mikrofonállvány (valljuk be, a legtöbben tényleg nem ülve szeretnek felénekelni... bármit), be is szereztem egy mikiállványt, rendeset, gémeset, de hogy hova rakom... na mindegy, most már biztos, hogy nekiállok felénekelni a régi számaimat, aztán fejest ugrok a számírásba megint. ötlet, ihlet, most van, bőven. és valamiért úgy érzem, hogy most már az is benne lesz a számaimban, ami eddig hiányzott belőlük: játékosság.

szóval. történnek a dolgok. most pedig, hogy az indexem nyári álmát alussza az A épület indexraktárában, időm is lesz arra, hogy a dolgok történjenek.

nyújtózkodás... jóérzés.

(csak a nyakam bal oldala érzékeny még zsé tegnapi meglepetésszerű, genfi konvenciókat páros lábbal felrúgó villám-masszázsa után, a feszültség és a merevség viszont tényleg kiment belőle, utólag is még egyszer köszönet, zsé!)

(az idő meg szürkül. vele együtt a tér is. remélem, azért nem tart sokáig a napfényhiány; a migrénnel megbírkózok, de a napsütéstelenséget nem viselném el. megint.)

csütörtökön elmentem dával a matuzékhoz. gondoltam, megnézem, hátha szerezhetek ócsóért egy lepattant nyüstgépet (bicajokról van szó, egyébként), erre nem mutatott valami olyat, amibe egyből beleszerettem? és itt tényleg én mondom meg, hogy milyen legyen. (persze abból, ami van, tehát amiből lehet.) így lesz lassan negyedik bringám... jövő héten foglalózom és kezdődik az építése. szép kis fekete-ezüst-piros dolog lesz.

(igen, ebből lesz később mefisztó, mostan elsődleges bringám. meg amúgy is.)

hogy én hogy utálom már a vizsgaidőszakot. meg az olyan vizsgákat, aminél a közkézen forgó felkészülési anyag csókpuszi kapcsolatban sincs a vizsgakérdésekkel. (eszp, tudom, de akkor is. nem volt időm végigolvasni a pre-kortárs amerikai irodalom válogatottan szép virágait, sorry, tony morrison, vonnegut, palahniuk, pk dick miért nincs benne? ha már b.e. ellis meg gibson benne van...)

no mindegy. szerdán kiderül, mire voltam jó. pénteken meg egy uccsó vizit a vizsgapadokba (hacsak valamiből nem akarok még újrázni, végül is csak a mai 2 meg a pénteki 1 mehet rossz irányba), aztán indul a nyár. vagyis több időm lesz dolgozni, höhö.

stúdió funkcionál rendesen, jobbára, csak sajnos rájöttem, hogy a latencia az bizony latencia, és ekkora ~ mellett nem tudok rendesen zenét szerezni (kicsit zavaró, amikor lenyomom a d-dúrt, és egy olyan negyedmásodperces késéssel kezdi magából ontani azt az istenien koszos hammond orgonahangot a b4 vsti), szóval kelleni fog egy, a dolgok jelenlegi állása szerint cirka ötvenezres profi külső hangkártya még. ja, a cikket azt rövidesen folytatni fogom, csak véglegesítem a stúdiófelszerelést előtte. (a monitorozásról egyébként nagyon pöpec és meglepően jó dolgok derültek ki, mármint ebben a rendszerben). tegnap gyorsan felvettem egy szösszenetet, szépen hangzik, sőt, rájöttem, hogy hogy kell vocodert használni (és arra is, hogy *így* nem). izgalmas időszak ez, legalábbis nekem, rövidesen feléneklek egy-két számot. (eredménytől függően adok majd linket rájuk. ha nagyon gáz, akkor inkább nem.)

plusz: kitaláltam egy nagyon jó gondolatot, mármint költői képet, izé, ebből ne írjatok sem verset sem szabadverset sem prózát sem semmit, mert majd én csinálok belőle valami jó kis befordulós számot (istenem, ha tudnék gitározni... nem akar valaki rettentő gyorsan és hatékonyan megtanítani?). a gondolat, izé, költői kép pedig, magyarra fordítva, így hangzik:

s körülvevém magam júdásokkal,
hogy lássam, vajh' ki árul el elébb?

no. izé. jön a hidegfront, én meg asszem megyek haza. fáj a fejem. pfuj.

nb: a hudson hawk dvd-kiadását érdemes megskubizni. hallgatni magyarul meg angolul. a szinkronozó kollegák nem semmi munkát végeztek... egy csomó helyen teljesen lecserélték az eredeti filmzenét (és nem kár érte), egy eléggé generikus aláfestő zenét régi, 60as évekbeli jazz és lökött zenékkel helyettesítve. vagyis: megint egy olyan eset, ahol, bár generalice a szinkron ellen vagyok, a szinkronos változat fényévekkel jobb hangulatú, mint az eredeti. nem kicsit játszottak rá a film amúgy teljesen komolytalan, lökött hangulatára. és a szinkronhangok is jobbak, mint az eredetiek. szóval meglepő és mulatságos.

most meg az megy, hogy roam if we want to, roam around the world, vagyis b52's megint, ami a placebohoz képest igen nagy hangulati ugrás. ugyebár.

node közben megírtam az usa töri vizsgámat (ha jól számoltam, meglesz a kettes, a fene a 60%-os küszöbbe, nem akarok elesni benne, miközben sztem egyetlenként az évfolyamon kínosan részletesen fejtettem ki a reaganomics-ot meg a medicare-t (hehe, isteni meglátás, nem hittem volna, hogy megint azokat adja fel, és mivel az anyagban nem volt benne, wikipédiáztam őket, és mily érdekes dolgokat tanultam meg róluk), na jó, arra nem emlékeztem, hogy hányadik szélességi (vagy hosszúsági, ezeket mindig összekeverem, hoppá, hová is ugrottunk, elnézést őrnagy úr, újra betáplálom a koordinátákat, ne aggódjon, majd meglesz a lába abban a hegységben) foknál vágták ketté a két koreát meg a két (ma már újra egy) vietnamot.

meg megkaptam az átlagolt nyelvészeti eredményemet (2,4... na, kit próbálok itt átvágni, kettes az fiam, no contest), vagyis a nyelvészet-szigorlatot. a maradék három vizsgámat akár még be is bukhatom, már akkor is teljesítve a legfontosabb.

na azé nem fogom bebukni, ha rajtam áll.

egy pár pillanattal épp arra gondoltam, hogy a sármos egy hihetetlenül elegáns módja annak, hogy azt mondjuk valakinek, hogy "rettentő ronda vagy, de legalább nem vagy büdös meg bunkó".

és norbi új websiteja, amit most fejezgetek be (bezony, én csinálom. már meg sem lepődök, hogy hogy adom el a lelkem a kaptializmus nagy ördögének, de olyan múlttal, hogy frei dosszié hivatalos site, ámokfutók hivatalos site, koóstoló hivatalos site (emlékszik még valaki arra?), mit is tehetnék... na jó, a karmámba beleszámolható a pozitív oldalon a turázz!, a curling hivatalos honlapja meg a barbaro első honlapja, még 1994-ben), aszongya, hogy ön túlsúlyos. a fenébe is azzal a 10el rajtam. gonosz, gonosz bmi. i'm not fat, i'm just big boned! - üvöltené most cartman. mér nem jön valami szelektív lángszórós szuperrobot, és olvasztja le rólam a menőtövet?! hiszen tudok úszni, hej!

most annyira vidám a hangulatom, nemtommiért, de annyira, hogy már nem is kettőspont záró-zárójel, meg nem is kettőspont nagydé, hanem nagyix és nagydé. érted. (pontosvessző záró-zárójel.)

na, megint estem. megint nagyot. megint vilmossal (az outimmal). megint este, megint esőben, de most ismeretlen útvonalon (plusz némi raices-el a szervezetemben), de hát miért mentem gyorsabban, mint kellett volna... (a monster magnetet okolom, olyan jó zene.)

eredmény: vágás+véraláfutás a bal lábszáramon (de bent! mi lehetett, talán a pumpa-tartó?), horzsolások+zúzódás a bal térdemen (már megint... szegény térdem, ha én lennék az, felmondtam volna már nekem), egy mélyebb vágás, horzsolások+zúzódás a bal könyökömön, két zúzódás+púp+horzsolások a fejemen/homlokomon, plusz a bal fülemet is lehorzsoltam egy kicsit, meg egy-két horzsolás mindkét kezemen (de a jobb oldalin hogy? valszeg leöklöztem a kormányt). viliben nincs nagyobb kár, bár a fékváltókarok ijesztő szögben befordultak (és már megint egy rejtély: a bal oldalamra estem, akkor hogy fordult be a jobb oldali kar? ennyire megrántottam volna?), de azt már kijavítottam, és az elsőre javíthatatlannak tűnő első lámpát is megbuheráltam, az is megy; ami megmaradt, az 8as az első és hátsó kerékben, nem vészes, de majd centíroz(tat)nom kell.

erre mondják az angolok, hogy "- are you hurt? - my body, not that much; my pride, a lot."

megint jó fej autós (megállt mellettem a mögöttem jövő), kiszállt a csaj az anyósülésről, hogy egyben vagyok-e; mikor felálltam, és kitapogattam a fejemet, hogy vérzik-e (nem vérzett), meg egyáltalán, fel tudtam állni, és rávigyorogtam, hogy úgy tűnik, egyben vagyok.

5 perc kilégzés-belégzés-technikai ellenőrzés után már mentem is tovább, az úton hazafelé (próbáltatok már egymás fele álló fékváltókarokkal fékezni? izgalmas, mondhatni) még beugrottam benőhöz, ott kimostam a sebeket+a kesztyűmet (az egyik kicsit vérfoltos lett, de kijött belőle... a koszról nem is szólva), aztán itthon még csobbanás egy forró fürdőben (ja, mert esett is, és átáztam), aztán javítás, aztán hajcsi.

azért a hétvége maga jó volt, szombaton dával elnéztünk a kuplungba, a szarhonya nevű poénpunk együttes koncertjére (a verdikt: kurva jók vagytok, fiúk!), voltak klasszikusok is rendesen, a saját számok is rendben vannak, a hangulat igazi punk (azért egy kis kacsintással, nehogy túl komoly legyen a dolog), és az, hogy a dobossal, mint kiderült, kb. 10 éve egy kórusban énekeltünk, az már csak a slusszpoén (de komolyan már, ennyire pici budapest?).

tegnap este, a baleset előtt pedig jó kis borozás berannával, kint a viharban, gyönyörű villámokkal kísérve.

amikor hajtottam, hogy odaérjek a találkozásra, már sűrűsödtek a viharfelhők, olyan szél fújt, hogy engem is majdnem el, fenyegető, sötétszürke egek, kevés fény, és mindehhez a monster magnet-féle doomsday és god says no számok, adrenalinpumpa, és hihetetlen jó "jön a világvége, és nagyon jól fogok szórakozni rajta"-hangulat.

sok látszólag rosszban van valami ihletett és isteni. ez a lényeg. meg az, hogy a megfelelő időben, megfelelő helyen, megfelelő zenével, és átélni. pont.

az élet szép, még akkor is, ha néha nagyokat esünk benne.

(a teljes képhez hozzátartozik, hogy ennek az esésnek a következtében kerülök majd szeptemberben embóliával kórházba. itt nem kezeltek rendesen. illetve félre. de ez majd csak szeptemberben. hm, mókás így, utólag, szerkesztgetni a bejegyzéseket...)

a delírium mikor jön?

négyes lett a vizsga, a mai.

kb. döglődök, alig élek, és még dolgozni is kell.

ez a nap ma a pokol tornácára visz. és még daiquirit sem hoznak.

akkor egy black russiant, legyen szives...

kezd jönni(?).

mármint a delirizálás.

két blog cím a frissek közül:

"Becsületesen szeretek élni!"
(nem tudom, miért van ez, biztos az angol nyelvi kultúrából szivárgott át valami, de betegesen irtózok a felkiáltójelektől olyan helyzetekben, ahol egy pont, vagy akár a pont-hiánya-típusú atermináció bőven elég lenne. de ami igaz, az igaz, szép huszáros ez így. hejjmariska!)
"Tisztességesen élni..."
(a három pont itt már teljesen helyénvaló, kis hazánkban abszolute.)

kissé paranormális ezt a kettőt így egy boxban látni.

hölgyeim! miért kell ezt így (főleg az első esetben) deklarálni? rendben, hogy a "mindennapi tenyerünk"-et is félig-meddig a kényszer szülte (de valami többszörösen megcsavart, intertextuális módon mégis illő cím ez ide), attól függetlenül ez, burkoltan vagy nem, egy verbális kihívás ("na *most* próbáljatok csak belém kötni!").

ilyen kesztyűt meg nem illik dobni.

mit szoktak mondani? nem a szavak számítanak, hanem a tettek, amiket persze nem kétlek, hogy tényleg becsületesek és tisztességesek. ám hassa ez át a szöveget, bújjon ki a sorok közül, büszke hajloboncát vadul megrázva, süssön a szövegből, hogy kérem, itt becsület és tisztesség van!

ez a két cím, ebben a formában, legfőképpen az első, így csak üres provokáció. a mögöttük megbújó tartalom pedig közel sem ilyen agresszív. szép, kedves tartalmak. megható tartalmak. minek hát őket ilyen egyszerre semmitmondó és mégis grandiózus címekkel illetni?

(nota bene: megnézve a két blogot, a két hölgy tud egymásról. sőt, üzengetnek is egymásnak. lehet, hogy rokonlelkek virtuális találkozásának lehettünk szemtanúi? lám, lám, a metatextualitás újabb ékköve ez.)

elnézést, hogy kötözködök. a nem alvás, egy doboz red bull (nem karton! csak aludoboz! a can of!), és a szociálpszichológia tanulmányozásának kombója (a hirtelen, figyelmeztetés nélkül rámszakadt hujjujjdesürgősazonnalkell munkákról nem is beszélve) úgy tűnik, ilyen kritikai élt hoz ki belőlem. szavaimat nem a bántás szándéka vezérelte.

most pedig visszatérünk a szokásos műsorhoz.

(persze mindenkinek joga van olyan címet választania szellemi gyermekének, amilyen akar. én is a demokrácia híve vagyok.

de a demokráciában bizony benne van az is, hogy márpedig ezt bárki kritizálhatja. én pedig csak éltem ezzel a lehetőséggel.

ám mint tudjuk: a vélemény olyan, mint a segglyuk. mindenkinek van.

és ezzel most főleg magamra céloztam.)

[..]

oké...

...time-out...

...teljesen józanon...

...okééé...

...most úgy érzem, az életem egy fura művészfilmre kezd hasonlítani, amiben pszichoterápiát gyúrnak össze abszurd időzítéssel, nagy orosz rögvalósággal (pravoszláv férfikórusokkal és ikonokkal), az út szélén copypastelve ugyanaz és mégismás darabokra tört szívekkel, kereszthordozással és européer amerikai sitcom-okkal.

ne kérd, hogy elmagyarázzam, ehhez túl sokat nem tudsz még rólam.

ne kérd, hogy elmagyarázzam, mert én sem értem pontosan.

ne kérd, hogy elmagyarázzam, mert a végén még megteszem.

két házibuli, egymást követő estén. mindkettőben az volt a jó, hogy leültünk, ittunk és beszélgettünk. és közben jó zenék mentek. az egyik itt, pesten, a másik pedig lajosmizsén. különösen a kerti buli volt jó, mert a finom zenei háttér mögött volt egy még finomabb békabrekegés, távoli villámlás és tücsökciripelés is. cirip, cirip.

megint volt egy érdekes álmom, a mizsei buli után. valami hülye valóságshowban voltam, ami ilyen "ki bírja tovább"+"találd meg a csajodat/pasidat"+"kiszavazzuk a legnépszerűtlenebbet"-keverék volt, valahol rettentő tré, és pont azt a csajt, akit kiszemeltem magamnak, kiszavazták, hogy dögöljenek meg.

és mikor éppen egy tóba benyúló stégen rendezett luxusebédhez mentem egy pasi versenyzőtársammal (és épp arról beszélgettünk, hogy hogy a fenébe jutottunk el idáig, ilyen mélyre), ahol garnélarákot és egyéb ilyen tengeri herkentyűket szolgáltak volna fel (hmmm, a kedvenceim), akkor ébresztettek fel.

mondanom sem kell, milyen csalódott voltam. így lemaradni egy finom ebédről... szégyen.

más frontokon meg... meglett a rettegett irodalomszigorlatom, négyes, ha nem vettem volna be aznap a hülyeség-tablettát, és nem írom, hogy "coleridge verse, az albatrosz" (ami persze a rege a vén tengerészről), akkor ötös is lehetett volna, merthogy a tanár szerint nagyon jó volt egyébként. holnap meg pszichológia #3, úgyhogy most megyek, és széjjeltanulom a fejem.

csak jönnek a spamek. az évszázad legfontosabb orvosi felfedezése! részvényt vegyenek! tartsd meg a barátnődet! (viagrával, persze. meg cialissal. meg valiummal.) még nagyobb péniszt, irigyeljenek a többi pasik. (mi?!)

közben pedig még mindig pörög bennem egy-két dolog. nem, nem a tegnappal kapcsolatban, abból csak az maradt ki, hogy vettem fokhagymás-kapros kecskesajtot is. elvégre mit ér egy borfesztivál legalább egy sajt-stand nélkül? (semmit. a minőségi bor és sajt édestestvérek. legalábbis így vallom.) meg egy reggeli-ebédként elfogyasztott pompos, ami most hihetetlen finom volt, de az nem annyira különleges.

pörög a pénteki pszichodráma, például. a várakozás, ami folytatódik azóta is (kóbor szeszély, te remény, te), csak csendesebben, no amiatt olyat csináltam, amit még soha: játékajánlatomat a választási körben visszavontam. mert nem voltam felkészülve a lejátszásra, mert nem láttam előre, hogy ebből hogy lehetne játékot csinálni, mert nem volt kedvem valakit megszemélyesítve látni. többször az este folyamán legszívesebben hazamentem volna, végül maradtam, sőt, még fontos szerepet el is játszottam (megint én voltam a "pasi" -- nem csoda, hogy én kapom ezeket a boyfriend-szerepeket, én vagyok az egyetlen XY kromoszómapárral rendelkező egyed a csoportban --, most épp egy olyan pasi, akit a friss barátnője nem szándékos, de mégis megtörtént figyelmetlensége miatt bántódott meg és szenvedett némán egy helyzetben; nem volt nehéz azonosulnom a szereppel, volt már ilyenben részem rendesen), lelkileg rossz csak a kibékülés különböző módozatainak lejátszása volt, elviselni azt, hogy túl szép, túl fájdalmas. (ha nincs hamburger, és hamburgerre vágysz, és látod, ahogy mások hamburgert esznek, vagy ha csak egy pillanatra megízlelhetsz egyet, ami nem a tied, akkor az fáj. nagyon. mert bármi is van, neked nincs saját hamburgered a kezedben.)

a kérdés egyébként az lett volna: miért adom fel ilyen könnyen egy bizonyos területen a harcot, miért taszítom magam a bizonytalanság első jelére a csendes meg- és feladásba? na, ezt játsszd el. lehet? nem lehet. vagy nem tudom.

pörög az is a fejemben, ahogy szombaton az auchanban kutattam egy bizonyos típusú és márkájú pelenka után (hiába, rövidesen babanézőbe megyek), én, aki addig a bébiosztály közelébe sem tévedtem, ott állok, és érzem, hogy milyen, de milyen jó lenne, ha már a saját kölkömnek keresném a bizonyos típusú és bizonyos márkájú pelenkát... hogy milyen fess látvány lehetnék bicajos szerkóban, amint ott őgyelgek a polcok között, kispapa, sportos legény, és milyen jó apuka, és egyáltalán... szívfájdító tud ez lenni, főleg, hogy sehol sem tartok még ebben. (és lám, vasárnap, nem előkerült ez a gondolat megint? és egy vadidegen kissrác, tán ötéves forma lehetett, megjelenése és gyors barátságkötése velem és levivel, és az ajándék bodzavirágok, hát igen, a fenébe is, sajátot akarok, sajátot akarok!)

ezek után kéne most levonni a tanulságot, amit csakazértsem teszek. az biztos, hogy érzékeny lélekkel vert meg a teremtő, de ezzel, hála az égnek, asszem nem vagyok egyedül. és ebből még nem sok következik.

képzeld el.

képzelj el egy késős ébredést. ruhafelszedős, sietve bepakolós, és bringára pattanós, elrohanós ébredést. képzeld el, amint az egyetlen reggeli kávé után egy kicsit még mindig kótyagosan tekersz hűséges országútidon.

képzeld el, hogy tekersz, mint egy őrült, a hungária körúton (kátyúkátyúkátyú), aztán a lágymányosi hídon. képzeld el, hogy a híd utolsó tíz méterén rájössz, hogy kidurrant a hátsó kereked. kipróbálod a defektfixáló spraydet, ami montinál tökéletesen bevált, benyomod, várod, hogy mi lesz, és próbálod a ki-kibújó fixáló habot visszatartani. persze csak miután megtaláltad azt a kis üvegszilánkot, ami miatt az egész van.

képzeld el utána, hogy jóbarátoddal indultok ki, bringával, az etyeki pincefesztiválra. jelentős késéssel. az osztyapenkó környékén még belefújod a gumiba az üzemi nyomást, amitől az hangos sziszegéssel újra elkezdi önteni magából a habot. képzeld el a csalódottságot, hogy akkor most bizony kitérő a decathlonba (mert persze nem hoztál magaddal gumileszedőt és foltkészletet).

képzeld el utána a hosszú, hosszú utat etyekig (kb. 30-35 km). dimb és domb. dimb és domb. de gyönyörű táj. végül megérkezel.

képzeld el, hogy jóbarátoddal nekiálltok tesztelni a borokat. tipp alapján homonnánál kezditek, és máris elviszel egy üveg 2005-ös száraz furmintot. mert csodálatos.

utána képzeld el, hogy járkáltok a faluban, betértek egy pincébe, és egy olyan érdekes, meggyillatú és főízű, füstös dió utóízű barrique-olt cabernet sauvignont isztok, hogy csak na. kulacsodba kész, és majd viszed haza.

aztán kipróbáltok egy ürmös bort (szintén a feszt közösségből valót), és annyira különleges, hogy ebből is veszel egy üveget.

aztán sok borosstanddal és vidám, gyerekekről szóló beszélgetés (jóbarátod már házas, nála már egy éven belül várható a gyerek; legjobb barátod épp három hét óta boldog apuka; és neked még feleségjelölted sincs) után elhatározzátok, hogy igen pityókás állapotban (és hajj!) hazaindultok a biciklin.

képzeld el, hogy már-már fullasztó meleg van. képzeld el, hogy félsz, de nekiindulsz.

képzeld el, ahogy a lejtőkön, úthibák közt, a nyeregből kipucsítva, összeszorított fogakkal és fékkarokra szorított kezekkel repülsz lefelé.

a táj suhan, elmosódik, ha játszottál volna NFSU-val, biztos ilyen lenne a nitró-hatás, egy dolog van, egyetlen egy, az út előtted.

képzeld el, ahogy az emelkedőkön néha-néha légszomjjal küzdve, de egyenletesen tekersz felfelé. ilyenkor látod a részleteket, az embereket az út széli megállókban, a szép kerteket, a zöldet, a nyarat, ami már feltartóztathatatlanul bevonult; képzeld el, ahogy ez az egész a tavalyi tour de pelsos magányos tekerésre hasonlít, ahol a fáradtság egy idő után átadta a helyét csendes, nyugodt szemlélődésnek.

képzeld el, hogy közben a szíved majd' kiugrik a helyéből, de csodálatos, egy pillanatát sem hagynád el.

képzeld el, hogy mindezt kb. 15 kilós hátizsákkal csinálod. a derekadról úgy érzed, hogy mindjárt letörik. de mész, mész, mert haza kell érni. beérsz a balatonról, velencéről hazaérek csúcsforgalmába, körülötted iszonyatos robajjal cikáznak az autók. félsz, de még megéri, mert...

...ilyenkor érzed, hogy élsz.

ma voltam először...

...visszapörg, stop, felvétel újra nyom.

tegnap voltam először úgy orvosnál, hogy vizitdíjazni kellett. ez is azt mutatja, hogy mennyire ritkán teszem be a lában antibiotikus fertőtlenítő szagával belengett fehér-zöld helységekbe.

sebészet. ugyanis a majd' két hete történt esésem úgy tűnik, produkált egy helyre kis vérömlenyt a térdemben, ami most szépen halad lefelé a lábszáramban, amitől néha csillagosan-vibrálóan meg tud fájdulni a lábam. és ugye, a versenytől egy hétre, meg amúgy is, eléggé rossz. na majd ott kezdenek velem valamit, gondoltam. én naiv. ez még mindig magyarország.

két órába tellett, hogy kiderítsék, hogy nem tört el semmim (ezt eddig is tudtam; nem mozgott semmi furcsán, és 50km-t simán lebicajoztam múlt vasárnap), hogy van egy vérömlenyem (ezt is sejtettem), hogy kezeljem X géllel/sportkrémmel (én meg Y-al kezelem már egy hete, de egykutya), és hogy várjam ki, amíg elmúlik (kösz; mintha mást csinálhatnék).

mindehhez meg minek mentem be, én naiv? 300 ft és 2 óra bánja (de addig is majdnem kiolvastam a filmvilág kurrens számát).

szóval a lényeg, hogy minden költői pillanatra jut ötven földhözragadt. ez a mi életünk.

a többi még mindig néma csend. egyre hidegebb, de még parázsló néma csend. a babona pedig fáradt félmosollyal üldögél egy sarokban, és issza a konyakját. a fél üveg whiskyt még mindig nehéz behozni, mi? -- mondom neki.

már ha egy babona tud ülni és inni és meghallani, amit mondok, egy csend pedig parázslani. meg némázni.

egyszer jó lenne már lerendezni ezeket a szó-képeket.

más is jó lenne egyszer már, a változatosság kedvéért, de a fenébe a vágyakkal, amikor...

...áh, mit érdekel. még maradt egy kis whisky az üveg alján, pont elég ahhoz, hogy nehogy véletlenül túl jót álmodjak. holnap haj...

...visszateker picit, stop, felvétel.

ma hajnalban pedig...

...stop, ennyi elég is lesz most. csillagos jóccakát.

tegnap, amikor épp kitörőfélben volt a vihar, és néztem, ahogy a fák hajladoznak a széllökésekben, elgondolkoztam, hogy vajon a fák élvezik-e, hogy mozognak. végül is életük nagy részében állnak, szívják fel a tápanyagokat kacskaringós gyökereiken keresztül, élvezik a napsütést (ha van) és fotoszintetizálgatnak, meg a szél erősebben-gyengédebben fújdolgálja leveleiket. aztán egyszer csak jön egy ilyen orkán-erejű szél, és az egész törzsük csavarodik, ropog, néha egy-egy águk le is tör.

ha belegondolsz, milyen lehet fának lenni, egy ilyen orkán biztosan rém izgalmas, esetleg félelmetes lehet. és ekkor kitaláltam, hogy az orkán az a fák extrémsportja, és a bevállalósabb fajtája biztos valahol élvezi ezt. a letört ágak pedig sportbalesetek.

ez is mutatja, hogy mennyire kicsavarodott néha a gondolkozásom.

aztán ahogy full-blown módba állt a vihar, dörgött az ég, szakadt az eső, estébé, a villanásokból arra gondoltam, hogy istenke traffipaxa dolgozik ám rendesen, a föld nevű bolygó biztos túl gyorsan pörög saját tengelye körül.

ez is.

aztán amikor elindultam a wébébe, hogy dával és társaságával találkozzak, az eső utáni utcán sétálva (no, volt néhány *sportbaleset*, gondoltam, a letört ágat átugorva a vihar utcában -- no és ez már mennyire alkalomhoz illő utcanév!), és kiértem a vörösvári-vihar sarokra, és egy pillanatra megállt bennem az ütő, ahogy felnéztem az égre.

visszaadhatatlanul csodálatos volt.

felül egy nagy, szürke viharfelhő, de kb. a horizont felénél (horizontálisan ám!), alatta, ott volt a tiszta, alkonyi ég. pest fele fordulva még ott volt a viharfelhő, tehát szürke háttér, de az épületek ablakain már a naplemente tükröződött, és ez valahogy elmondhatatlanul gyönyörű volt.

aztán meg magamban, a villamoson, imogen heap "clear the area"-ját hallgatva azon gondolkoztam, hogy végül is minden emberi lelki baj levezethető a szeretet hiányára. még akkor is, ha a baj az, hogy látszólag túl sok a szeretet. és hogy milyen egyszerű kis lények vagyunk mi alapvetően, és hogy mennyire el tudjuk rontani az életünket azzal, ahogy hibás elméleteket állítunk fel, zsarolunk, harcolunk, szembemegyünk, szenvedünk, üldözünk, kierőszakolunk, könyörgünk, hazudunk, lopunk, csalunk, imádkozunk, üvöltünk, sírunk, nyöszörgünk, játszmázunk, mindezt csak azért, hogy szeressenek már végre, és hogy mi is szerethessünk.

és ebben is van valami felemelően tragikus és szép.

a várakozás az, ami megöl.

a kattogó másodpercek, amik percekké válnak amik órákká gyűlnek, és minden tikk-takk közelebb visz a kenyértöréshez, közelebb a ponthoz, amikor már nem rázza az idegeket a bizonytalanság, közelebb a ponthoz, ahol már nem kell lehetőségeken rágódni, amikor az a sok-sok valószínűségi hullám összeomlik, lezáráshoz, megoldáshoz vezetve.

a megoldásokat szeretem, még ha oly rosszak is néha, de a várakozás az, ami megöl.

az észérvek semmit nem érnek, ez itt az érzelmek porondja, ahol érzed, amint a hideg homok a lábadhoz simul, ezt már nem tudod ésszel megoldani, mert akkor nem ember lennél, és ebben a hosszú, véres harcban, amit egyesek életnek hívnak, az egyik legfontosabb sarokpont az, hogy ember maradjál, érzelmekkel, mert a szenvedés még mindig jobb, mint az alternatíva. de ó, uram, még hány szívnek kell megtörnie?

és a várakozás az, ami megöl.

egy pontból, legyen A, egy másik pontba jutni, legyen mondjuk B, túljutni a napokon, és másnap a világot majdnem ugyanolyannak találni, talán ez ad nekem erőt és biztonságérzetet; de még akkor is, ha tudod, hogy ez a mostani állapot, mint sokszor ezelőtt, fájó végkifejletébe rohan, hogy aztán szűkölve a nemfeledés félhomályába kússzon, ez sem segít, ha már eldöntötted, hogy márpedig a jelenbe kapaszkodsz; mert minden szómágián és gyönyörű kis szörnyű titkokon túl, amik túljuttatnak egy-egy nehéz napon, a jelen az, mégis a jelen az, ami igazi, amit megragadhatsz. nincs más, és minden változás, mint ahogy azt megmondták már rég, fájdalomban születik, és igen, teremtőm, ez a fájdalom, ezt érzem, ez nagyon is valóságos. sosem a jövő öl meg, hanem a most. és mindig csak várni, a jelen pokoltornácán, ez öl meg, ez az, ami lassan porrá őrli az elmém, várni a telefonra, várni egy emailre, várni bármi jeladásra, amitől a rossz-most a biztos-mosttá, a felszabadulás-mosttá válna.

de nem, a telefon némán fekszik, az inbox ugyanaz, mint egy perccel ezelőtt.

várni. nincs ebben semmi új; mintha csak egy évet vagy egy évtizedet süllyednék vissza, egy korba, ahol minden annyira egyszerűbb volt, annyira érthetőbb, de tudod mit, az érzés ugyanaz, mint akkor. azt hihetné az ember, hogy egy évtizednyi élet legalább ennyire felkészíthetne, hogy legalább letaglózott nyugodtsággal viseld el az ilyen helyzeteket. de nem. soha. a fájdalom, a gyomorgörcs, mind ugyanaz. várni egy igenre, várni egy nemre, várni egy elbocsátó intelemre, sosem más ez. sosem más, ha az érzelmek porondján játszol, a hideg homokban, a vérben, igen, vérben; alvadt, kiszáradt vér a homokon, a homok körül, elárasztva érzékeidet, letompítva idegeidet, míg nem marad más belőled, mint egy reszkető, összeaszott lélekhulla.

és mi változik? mi enyhül? mi fáj? és mit veszthetsz? mit vesztek? reménykedhetek egy életben, ami legalább az ilyen pillanatoktól jobbára mentes, de persze ez nem egészséges, sokféleképp lehetnél az, de ez nem, ez beteg, ez őrület-beteg, ez fehér-lepedők-nővérhívók-szikék-beteg, és percről percre erősebb, nem hagyja abba, a fájdalom motorját egyre magasabb fordulatszámon pörgetve, és te, istenem, akiben már nem hiszek, miért nem szabadítasz meg ettől?

tikk-takk. ha a digitális óráknak lenne hangja, már kényszerzubbonyban lennék. de nem. csak tranzisztorok, élettelen szilikonhegyek ezek, felvágják apró szeletekre az időmet, várni, várni, és nem lesz ez jobb.

és mindig mindig a várakozás az, ami megöl. meg ezek az érzések. de mit is érdekel? van választásom?

annyi időn belül, mint amennyi, mondjuk, egy idejekorán megszüntetett sorozat maratoni végignézéséhez kéne, vége lesz ennek, bárhogyan is. így... várok. mert így döntöttem, ha egyáltalán dönthetek még valamiben.

de azért a várakozás... az az, ami megöl.

...és most lelkileg is sikerült.

ő írta, te pedig hallgasd meg, és olvasd közben.

és ha nem rendülsz meg, és/vagy nem sírod el magad rajta...

azt hiszem, kezdem magamat kikészíteni, szerencsére csak fizikailag.

no persze, mentálisan állandóan igyekszem, de annál erősebbek tudatom várának falai. vagy mi a szösz.

szóval kezdem magam kikészíteni. persze okkal. még pedig: rájöttem, hogy ez az utolsó hete a szorgalmi időszaknak, és az úszásban bizony el vagyok maradva (10 alkalom kell ahhoz, hogy meglegyen végre az első tesis félévem; most van 8), így szombat óta minden reggel felkaptatok a mányoki utcába, és némi átöltözés után belevetem magam a medencébe, ahol minimum 20 hosszt (fél km csak, nagyon nudli, tudom), de ha rajtam áll, és nem vagyok úgy kidögölve, mint tegnap meg ma, és nem kell harcias nyugdíjasokat és lassított felvételként hömpölygő cruiser-úszókat kerülgetnem túlságosan, akkor akár 80 hosszt is leúszok.

imádok úszni, egyébként. van benne valami mélyen megnyugtató (sajnos, valami mélyen unalmas is, egyébként, hacsak meg nem jelenik valami szép fiatal lány, és echte véletlenül a mellettem levő sávba csobban bele, szóval ha ilyen nincs, akkor kb. 40 hossz után az unalom és az arcomra egyre durvább szívóhatással rácuppanó úszószemüveg a fő ellenségek, a fáradtság nem igazán, úszok, amíg lehet). az, hogy most, már jópár órával az úszás után, nem vagyok kifejezetten nyugodt, más lapra tartozik, mások az okok. (és a publikus ebből csak a meló és az egyetem, a többi ok nem publikus, pedig leginkább amiatt van a szívritmusom egy goa-trance-party vagy német hardcore rave és egy beakadt cédé közti bpm-tartományban).

tegnap úgy volt, hogy kimegyek a marcsilegalizálós tüntetésre, de ez elmaradt (amúgy is csak barátok miatt mentem volna ki, én inkább a dekriminalizálást támogatom, mint a full legalizálást; a fellépő zenekarok meg jobbára hidegen hagytak), persze okkal: mire hazatértem (és itt haza, értsd: nyugati pályaudvar) a bringatúráról, egy harmadnapos zombi is gond nélkül béres alexandra-fittségűnek nézett ki volna mellettem.

mert hát megvolt az első, mármint az idei első, otp-s társaságos bringatúra. ezúttal isaszeg-gödöllő-veresegyháza felé. a csapat remek volt, a táj valami elképesztően szép (főleg isaszeg előtt, a főúton lefele zúzni; hajh, bárcsak jobb minőségű lenne az út, akkor még több időm lett volna a tájat bámulni), az idő eleinte csodás (csak később kezdtük úgy érezni, mintha valaki áttolta volna magyarországot valahova a kalahári sivatag közelébe; később ez és a teli pocak volt a két indok, ami miatt páran úgy döntöttünk, hogy a visszautat vonaton tesszük meg), a bringám meg... hibás.

persze csak én lehetek olyan idióta, hogy egy-egy új alkatrészt (méghozzá fontosat) nagy túra előtt rakok fel. ugye múltkorjában volt a balatonkör és a BBB verseny-nyereg, ami kemény, kecses, és tatárbífsztekké morzsolta a seggemet. most meg, mivel eljött az ideje (vilibe eddig 2100 km-t pakoltam), láncot cseréltem, persze, megint túl későn: a hátsó fogaskoszorúból három sebességemet ledarálta a megnyúlt lánc, így néha csúnya ugrásokat kellett elviselnem a hajtásláncban. pénteken csere.

no de a túra. természetesen, mivel eléggé különböző erőnléti szinten volt mindenki, szakaszosan mentünk, de amíg mindenki beért egy-egy megállóba, volt idő egy kis piára, beszélgetésre, blázra. szóval kényelmes tempóban (és a nagy, hosszú lejtőkön eszeveszett tempóban) haladtunk, és tényleg gyönyörű a táj arrafelé. egyszer elmegyek oda is, magamban, megtudni, milyen lenne az az út visszafelé.

veresegyházára (és pontosan: a tóhoz) érkezve letáboroztunk, és nekiálltunk pucolni a bográcsoláshoz valókat. miközben elindult a főzés (én csak a pucolás-aprításban segédkeztem), hárman úgy döntöttünk, hogy a kurrens szélirányok mián a tollasozást hárman optimális végezni. így is tettünk, és sok-sok röhögés és a végén egészen jó passzkörök, kb. egy óra játék után kidőltünk, és vártuk a kaját. fifi megint remek csirkepörköltet csinált, és itt volt a baj: annyira remek volt, hogy senki nem úszta meg repeta nélkül, és ez, plusz a szaharai meleg, annyira kiütött, hogy rájöttem, képtelen lennék visszatekerni. így a csapat végül kétfele, nekünk a hazaúton egyedül a szomszéd utasrészben gajdoló tinicsordát kellett kibírnunk.

leégni most kivételesen nem sikerült, mivel az előző túrákon/versenyeken olyan szép mélybarna alapszínt sikerült összeszednem, hogy a tegnapi Nap, a hámlás gyorsításán kívül, nem nagyon tudott mit kezdeni velem.

hát ennyi. miután hazaértem, dolgozni és tanulni akartam, ehelyett csak egy forró fürdőre és némi sister carrie-ra volt erőm, aztán ki is hunytam, mint a gyertya.

ma hajnalban pedig megint úszás volt soron, sajnos eltűnt a diákom (püff, mehetek újat csináltatni), de ettől még bejutottam a csökkentett áron (sztem lassan megismernek ott, most, hogy naponta járok). és holnap és holnapután is, utána már megnyugodhatok.

a többi dologról pedig változatlanul néma csend, mert még mindig babonás vagyok. ej.

múlt előtti vasárnap átaludva. közben jött a hír, hogy legjobb barátom, benő első babája, sára, megszületett. ti is gratuláljatok neki lelkiekben!  hétfőn mizuval bemelegítés a terepmaratonra, ennek megfelelően gellérthegy-normafa-jánoshegy-budakeszi útvonal. kedden budamaraton, 21km-es táv, kőkemény terep a hármashatárhegy környékén (a hhh-ra való felkaptatásról nem is szólva), eléggé hátul végeztem, de egyrészt beszari vagyok, és a downhillben nem merek menni elég gyorsan (bezzeg mászáskor, "dagasztáskor" rendesen hagytam magam mögött a mezőny jó részét), másrészt meg jómunkásember vagyok, kétszer is leálltam szerelni valaki bringáját (a legszebbek sandy fémig kopott első-hátsó fékbetétjei voltak, még jó, hogy volt nálam pótbetét). abszolváltam kb. 2 év óta az első esésemet egy kiszáradt kavicsos mederben (bal fele oldottam az spd-t (megszokás), csak jobb felé estem... sebaj, jobb térdemen pár sérülés, már begyógyult).

aztán most szombaton johi esküvője (nem volt bridezilla -- hogy az mi, a joost-felhasználók már tudhatják), szép nagydarab az ikrekkel (még másfél hónap), én meg a lagzi felé vezető úton (budagyöngye, ahol az 56os nyomvonala teljesen hülye szögben metszi az autóutat), a vizes aszfalton abszolváltam a második esésemet (bal vállam és térdem bánta, valszeg becsípte az első kerekem valahogy beugrott a sínbe, béna szögben kanyarodhattam), és ekkor még nem is volt bennem semmi! persze utána még jött a hűvösvölgyi emelkedő... noná, hogy elmentem a lagziba, ennyi nem hátráltathat. azóta már jobban van, már nem is fáj, ha ülésből állásba ugrok fel.

némi kultúrajánló: grinderman - grinderman (2007), nick cave új projektje, jó kis garázszenekar-hangzás, nyers, erős számok, és persze kedvenc poszt-cromagnoni előemberünk lírája és hangja. a kedvencem a "tell the women we're leaving", a zene is poén, de a szövegtől emancipációtól megfáradt, ámde machoizmusra (pl. röhögőgörcs miatt) alkatilag képtelen férfitársaimmal együtt jó nagyot derülök mindig, ha hallgatom.

szintén a fülembe mászta magát az új the who-lemez (endless wire) "in the ether" c. száma, a szöveg, és a zene, és még a hülye énekstílust is megbocsátom (érzem benne a célt, hogy olyan tomwaitses, kocsmaoperás, szétzüllött nyolcvanas bohém alkoholista-életművész-énekelt dolog legyen belőle), szóval a zene egyszerű, de kellemes jazz-utánérzésekkel megtoldott, minimalista, zongora és akusztikus gitár; a szöveg pedig talán az egyik legszebb szerelmes szöveg, amit eddig hallottam. el akarom énekelni. egyszer majd. (a lemez többi része sem rossz, persze sehol sincs a '71-es és '78-as lemezhez képest, kicsit utánérzés, de tudatosan ott van benne, hogy bezony már kiöregedett, sokat megélt rockerek vagyunk, és ez tetszik, hogy nem próbálnak újra húszévesek lenni.)

a többi néma csend (mert ilyenkor babonából nem nyilatkozok).

megvolt a balatonkör. tapasztalatok:
- országúti bringám, vili, pöccre jól be van állítva, jöhet a tour de pelso;
- az északi bringaút már szinte pöcc tökéletes, kivéve egy-két csúnyán csalinkázó szakaszt és balatongyörök után egy kanyar végébe álnok módon betelepített, éles szegényű csatornafedél-nyílást;
- ez utóbbiba, mivel nagyon jó hajránk volt, teljes sebességgel mentem bele, és így megtapasztaltam, hogy mitől durran ki egy országúti bringa kereke (konkrétan olyan 2-3 mp alatt, vagyis amíg megálltam, kiment belőle az összes levegő);
- vadonat friss, kemény sportnyerget 200km-es túrán betörni (ill. hagyni, hogy betörje a fenekem) nagy balgaság. persze ezt tettem;
- viszont eme kemény, vékony sportnyereg remek a deréknak, egyszer se fájdult meg az enyém;
- a keszthelytől fonyódig tartó szakasz gyönyörű, egyszerűen gyönyörű;
- a déli bringautak fele botrányosan rossz minőségű, csak a szerencsén múlt, hogy nem estem/defekteztem megint;
- spd pedálos cipőhöz, legalábbis a féltúra-változatához, gágogó lúdtalp esetén, a zselés betét nélkülözhetetlen (a végére már szinte nem láttam, nem éreztem a fájdalomtól);
- majdnem feladtam 26km-el a cél előtt a fájdalom miatt, ami leginkább azért volt rossz, mert igazán amiatt volt, hogy nem hajthattam rendesen, hanem 15-19 km/h-val kellett vánszorognunk, és így sokat nyomta üresjáratban a talpam a cipőt. aztán végül is a barátok rábírtak, hogy csináljam végig, azt is tettem;
- a finiselés minden addigi fájdalom és defekt ellenére fenomenális érzés volt, egyrészt minden eddigi balatonkörnél többen voltunk, másrészt a tapsoló, ujjongó népség a víztoronynál, meg a tudat, hogy igen, megcsináltuk, végigmentünk, no, az azért minden fájdalmat és izzadást megért;
- minden bajt feledtet néhány, a fáradtságtól a jókedvű hülyeségbe delirizáló sporttárs;
- a decathlon-féle zselés állapotú méz-szelet remek energiabomba, még az uccsó 26 km-en is volt erőm sprintelni egyet-egyet;
- jó mulatság volt. legközelebb hallgatok az intő szavakra, és naptejjel indítok. most mélybarnára sült néhány alkatrészem.

köszönet a szervezőknek és a jó fej résztvevőknek!

most pedig megyek, kiáztatom magamból az út porát (és egyebeit), aztán bepótlom a már 7-8 órára rúgó alváshiányomat. kedden pedig budamaraton, ha felépül addig az alfelem a nyeregszoktatás miatti égésszerű sérülésekből.

...élmények, mert élmények kellenek.

tegnap kint álltam a gangon, az úszás után hazaérve, épp egyik sodort cigarettámat (sárga drum dohány, piros smoking papír, ocb slim filter) szivogatva, mikor észrevettem az ötödiken (én a negyediken lakok) egy szép, hosszúszőrű fekete macskát. ami különleges volt, az a hihetetlen hosszú fehér bajsza, úgy nézett ki, mint egy hadúr valamely régi festményen (legalábbis az összhatás ez volt). szemeztünk egy sort, szinkronban kacsintottunk, ásítottunk is párat, aztán megunt engem, és visszament az V/2-be, ahol lakik (mint azt most már tudom). én meg somolyogtam egy jót. karakteres egy macska.

egyébként az a jó ott, ahol élek, hogy ha az utcafrontos ablak csukva van, a bejárati ajtó meg nyitva, ami a tömbkertre néz, teljesen olyan érzés, mintha vidéken lennék... nappal harkály és mindenféle emberi munkazajok, meg madarak, éjszaka fülemüle meg denevércsipogás. no, ez egy jelentős ok, amiért szeretek ott lakni, ahol.

most robert wyattel (ex-soft machine, ex-matching mole) ismerkedek zeneileg. vannak ilyen korszakok, amikor bulizós-táncolós zenéket keresek és ismerek meg újakat és újakat (szoktam néha dj-zni, és jól jön a "választás szabadsága"), van, amikor meg a tiszta zeneiséget, kihívásokkal teli albumokat, zenekarokat ismergetek meg. így volt ez a the who-val is nemrég, most pedig a slapp happy/peter blegvad/robert wyatt vonalon szerzem az új élményeket.

robert wyatt egészen nagyon jó, azt kell hogy mondjam. van valami elvarázsolt jellege, valami álomszerű kvalitása a lemezeinek (eddig kettőt ismertem meg), ami nagyon jól fekszik kis lelkecskémnek. (egyre inkább érzem, hogy progresszív rockot kéne játszanom.) és a szövegek... ez a sor, hogy: "what kind of a spider understands arachnophobia", no, még mindig ezen rötyögök.

[..)

és igen. most egy kis tiszteletet, egy kis meghatottságot, ha kérhetném. kedvenc bandáim egyike (egy időben a kedvenc) új lemezzel jelentkezett.

szent zaj: nine inch nails: year zero.

az előző lemeze (merthogy egy jobbára egyszermélyes "zenekarról" van szó, sok-sok meghívott zenésszel) egy kicsit csalódás volt. néhány hihetetlen jó szám, de kb. a harmada töltelék-anyag volt. egy picit leírtam magamban messieur reznor-t, hiába no, ő sem a régi, drogproblémás, depressziós, perverz, sötét indusztri-pop-rock pápa. azért a maradék kétharmad az tetszett, nagyon, de semmi gyomron rúgás-hatás.

amikor hallottam az új lemez vírusmarketingjéről, meg meghallgattam a kiszivárogtatott számokat, hát, nem voltam meggyőződve róla, hogy ez tetszeni fog. zaj, sok zaj, kevés dallam. pedig reznor, szinte egyedül az indusztriál szcénában, nagyon pop-érzékeny, nagyon dallamcentrikus volt. kicsit megijedtem, hogy akkor itt most reznor befordult, és mindenmindegy-alapon zúzni fog ész nélkül. ezt tűntek alátámasztani reznor nyilatkozatai is, hogy a laptopján szórakozott mindenféle zajokkal, és ez adta neki az ötleteket a lemezhez. atyaég.

aztán tegnap olvastam az exitben a lemezkritikát, ami szinte egyedülálló módon 10 pontot adott neki a tízből, a kritika pedig szinte verbális orgazmusba torkollott. na ne, gondoltam, a világegyetem legnagyobb NIN-fanje írta a cikket.

aztán most hallgatom.

no, akkor most félre a szép szavakkal.

zenei gyomronrúgás, a 10 tonnás súly hangszövedékekből, ami a fejedre esik, és mégis vidám táncolsz tovább. hangokból gyúrt harcosok klubja. pofoz, öklöz, gyomroz, tép, harap, és élvezed. hirtelen halál, feltámadás. felrobban a füled, és még többet kérsz. sötét, félelmetes, vad, őszinte, gunyoros, elveszett-de-nem-érdekli. azon veszed észre magad, hogy el akarsz rohanni megerőszakolni egy stúdiónyi szintetizátort, hogy flexxel akarsz gitárokat átformálni, hogy lángszóróval akarsz mikrofonodnak új alakot adni.

szent zaj. szentségtelen ritmus. és mégis dalok, remek dalok.

nem érzékeny széplelkenek való.

messieur reznor, fejtek hajtok.

te pedig fejen rúgsz, megsorozol vascsővel, majd az arcomba nevetsz, és átölelsz. én pedig hálás vagyok neked.

tökéletes.

ennyire jó. várom a nyári koncertet.

hogy ne csak a dolgok árnyas oldalán sétálgassunk (ahol tudvalevő, hogy nagyobb a kullancsveszély), a serpenyő másik, vidámabb oldalába is adagoljunk egy kis történetet.

szóval... csak tőmondatokban:
- még pár hete felfedeztük benő barátommal a hármashatárhegy zöldkeresztes (nem patika!) útvonalát is, ami egészen virágosnyeregig s tovább is (majd meg kell nézni, arra mi van) vezet, az út egyszerűen csodálatos. a hegy buda felé eső oldalába van vágva, úgyhogy szinte végig csodás panoráma van; lankás, tehát jó 20as tempóban simán lehet haladni; és bár sok a gyalogturista, ez nem probléma, mert jó széles az ösvény (és nincs olyan helyzet, amit némi csengőzéssel vagy kurjongatással ne lehetne megoldani).
- múlt vasárnap én is önkénteskedtem a mas criticao-n, az oktogon-felsőn terelgettem hollóékkal a gyalogosokat/bicajosokat, baleset (borulás) is csak egy volt, amit sheepy cimborám mutatott be, miután egy kicsit túl erős volt az első féke, és megpróbált megállni mellettem (pár zúzódással és tapsviharral megúszta; látványosabb volt, mint amikor tavaly tavasszal én estem az oktogonnál egy félresikerült bringaemelési kísérlet folyományaként), jól lesültem a napon. tapasztalat: sokkal jobb rendezőként nyomulni (lehet haladni), és poén a buzdítás, no meg van szép zöld rendezői pólóm. szeptemberben is ugyanez.
- ma csak 1km-t úsztam reggel, de azt intenzív tempóban; tegnap dögrováson voltam, úgyhogy nem akartam túlterhelni magam.
- szombaton balatonkör! (www.balatonkor.hu) főpróba a május 26-i tour de pelsora, utána siófok módszeres alkoholba folytása (ha marad még bennem erő).
- úgy néz ki, kipróbál egy másik zenekar is, showmanként és pasiénekesként. kíváncsi vagyok, az énekeslány jóbarát.
- május elsején buda-maraton a hegyekben, 40km hegyi táv, és most, hogy sharonra is SPD pedált szereltem, készen állok a megmérettetésre (és az obligát sörre a rekettyésben).
- szóval azért folyik az élet, néha egész vidáman.

amikor a zöld keresztes útvonalat kerestük a hármashatárhegyen, jól eltévedtünk elsőre. nem tudtuk, hogy a zöld keresztet kell keresnünk, úgyhogy az általános irány belövése után a kék túraösvényen mentünk, bringánkat vállunkra vetve. egy idő után egész érdekesen meredek terepek jöttek, és akkor már sejtettük, hogy ez nem cangabarát út (max. ha kifejezett downhill bringáink lennének, akkora első telókkal, mint ide lacháza), szóval eltévedtünk rendesen. de soha rosszabb eltévedést: út közben egy kis hegyoldalra értünk, ahol sok-sok ibolyaszínű és sárga virág virított. mikor irányba kérdeztük magunkat egy épp ott bóklászó kedves idős pártól, megtudtuk, hogy ezek törpe-nárciszok, csak itt nyílnak, és csak abban az egy hétben, mikor épp ott voltunk. a látvány csodálatos volt, megérte azt a plusz pár kilométert.

ugye, néha milyen jó eltévedni?

zene. tegnap, a roger waters koncert* utóhatásaként (is) beraktam a pink floyd-féle dark side of the moon lemezt, és a great gig in the sky c. számnál azon gondolkoztam, hogy ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok nő, mert azt soha nem énekelhetem el úgy... (hülye gondolat, de tessék meghallgatni a számot, és rá fogtok jönni, hogy miről beszélek.)

zene2. a cm afterparty dj-je révén (tűz-tate, ez a hely új neve, a frakkom se tudja, hogy mi a csudát értenek ezen, mert tétje nincs, és galériája sem) megtudtam, hogy a gene kelly-féle singing in the rain-nek az a zseniális és zseniálisan vidám, boldog remixe, amit az amúgy elképesztően ötletes vw golf reklámban hallottam anno, az bizony a mint royale tette. azóta meg is van, és hallgatgatom is nagy vigyorogva.

*zene3. nem is tudom, miért nem írtam be az előző előtti postba, hogy voltam a roger waters koncerten. hát. a quart cikkírójának egyrészt igaza van, másrészt menjen a fenyőbe. ez a koncert nem arról szólt, hogy újat kell hozni (az az egy, amit waters hozott, a leaving beirut vagy mi, az tényleg kriminálisan rossz magához képest, de sebaj, egy koncerten egy rossz szám egy két és fél órás műsorban, az nagyon jó arány), hanem arról, hogy mi, akik ezen a zenén nőttünk fel, azoknak idejön ez a legenda, és élőben, hihetetlen látvánnyal és hangzással az arcunkba nyomja ezt a zenét, ezt az életérzést, és újra 14 éves kamaszok vagyunk, az első másolt pink floyd kazettát agyonhallgatva, a szöveget már fejből tudva (és néha mindezzel együtt nem is értve, csak érezve)... tudok jó pár emberről, aki waters miatt kezdett el basszusgitározni (vagy aki miatta vett basszusgitárt, mint pl. én, a megtanulás még hátra van a 4/4-en túl). szóval ez egy ilyen kis bensőséges este volt, három óra feszített nyakkal állás (be is állt a derekam rendesen a végére, de kit érdekelt az...), a lemezborító (DSotM) prizmája élőben lézerből, set the controls for the heart of the sun... zenei orgazmus, elejétől a végéig. (ami nagyon meglepett: az aréna teltháza és a sok fiatal arc.)

más. a ratzinger-vezette vatikán egyik fontos pártfunkcija, állítólag a numero due, a hittani bizottság vezetője megint belecsapott a lecsóba, és egy jól irányzott "kinyilatkoztatással" egyszerre címkézte az abortuszt puhakesztyűs terrorizmusnak és a melegházasságok olaszországi legalizálása felé tett első lépéseket (meg a melegházasságokat általában) az apokalipszis előjelének.

gratulálni tudok csak megint.

az abortusz tényleg egy szörnyű dolog, de néha még szörnyűbb dolgokat akadályoz meg. (és könyörgöm, egy nő hadd dönthessen már a saját teste felett.) a melegházasság meg... most a szeretet-szerelem ilyen szintű elkötelezettségének megnyilvánulása nem teljesen mindegy, hogy különböző vagy azonos neműek között történik? hogy rossz példa? lehet. akkor mi, heterók állítsunk még vonzóbb példát, ne pedig az legyen, hogy summa summárum, másként, "másoknak" nem lehet.

ne értsetek félre, nem vagyok keresztényellenes, dehogy (jó, antiklerikális már annál inkább, bár tisztában vagyok a szervezett hierarchiák szükségével), de ahogy mondják, fejétől bűzlik a hal, és ahogy ez a fej most bűzlik, abba még a helyszínelőkös rob dokinak is belefintorodna az orra.

szeretem a vatikáni himnuszt. meggyőződéssel is éneklem, mert az áldás mindenkinek kijár. de a pápáról szóló résznél én nem éneklek, mereven zárva tartom a szám. mert nem értek egyet. semmi rosszat nem kívánok ratzinger úrnak és menedzsmentjének, de ami mostanság folyik a vatikánban, azt nem tudom őszinte szívvel szankcionálni. így marad a néma tiltakozás részemről.

van az az aforizma, hogy "egyél tehénszart, egymillió légy nem tévedhet". kicsit ennek a vonalában döbbenek rá dolgokra, és bár a helyzet korántsem ennyire egyértelmű (és korántsem ennyire büdös), de mégis, amire kezdek jutni, az erőteljes elgondolkoztatásra késztet ebben az egész társkeresős hacacáré dolgában.

sokan vélik azt, hogy az embernek akkor jön el a társa, amikor felkészült rá, amikor megérett a helyzet. sokan vélik azt, hogy egy kétkedő szívet tartós harccal be lehet venni. sokan vélik azt, hogy várni kell, várni, nem lehet siettetni a dolgokat. sokan vélik azt is, hogy az igazán romantikus, amikor az egyik fél akár bohócot (vagy inkább hülyét) csinál magából egy talán idejekorán jött vallomással, és hogy ez működik. sokan hiszik még azt, hogy egy érzékeny, ámde férfias pasi a nők álma.

volt olyan az idő, amikor én is teljesen egyetértettem ezekkel. no nem minddel egyszerre, de megvoltak ezek a korszakok.

ma már az erre épülő naivitásomból szinte semmi nem maradt. igazán nem is sajnálom ezt a veszteséget; a naivitás az a celofán, amit az élet törvényszerűen lefejt rólad, mielőtt felfalna. idealizmusom annál több maradt, de néhány kritika fényében - és a kritika nem a blogot érte, hanem engem, mint embert (egyetlen, szerintem nem túl átgondolt kritikát kivéve csak szeretitek a blogomat (vagy nem olvassátok), és ez azért örömmel tölt el) - arra kell rájönnöm, hogy korántsem vagyok annyira rendben, korántsem vagyok annyira "készen", mint azt gondoltam volna.

igen jól és hitelesen alakítottam a rendben levő ember szerepét, de lám, mindig eljön az a pont, mikor félrecsúszik az az álarc, kiderül a csalás. rámkiáltottak: a császár meztelen!

bár mindenki valahogy másképpen fogalmazta meg a dolgot - túlzott, félelmetes tudatosság, távolságtartás, felelősségvállalási kényszer, "valami keserűség", extrovertáltság, elfojtás, inkonzisztenciák, vagy egyszerűen a "nincs meg benned az a plusz, amit keresek" paradigma -, a lényege mégis ugyanaz. "majdnem, de mégsem" találati arány, az örök második helyezett posztja. más-más fogalmazás, de a közös nevező: valami nincs rendben velem.

ennyi visszautasítás után (no nem mintha én megtettem volna konkrét lépéseket; nem, ahhoz túl visszahúzódó vagyok, ha már az ösztönöm azt érzi, hogy egy kaput nem szivesen nyitnak meg nekem, akkor nem fogok rajta csakazértis döngetni; szóval nem sajnálom magam, ne sajnáljon engem senki, így alakultak a dolgok, és kész), ennyire egyfele mutató okok miatt, ilyenkor az elme meghajlik a tények előtt, és beismeri, hogy valami bűzlik dániában.

régen nem okozott ennyi nehézséget társat találni. igaz, mint utána rendszeresen kiderült, a királykisasszony helyett véletlenül a sárkánnyal jöttem össze, vagy ami még rosszabb, én voltam a sárkány, de legalább most már én sem megyek bele félmegoldásokba. most azonban töröm a fejem, hogy ezen kívül vajon mi változhatott. ilyenkor jön jól occam borotvája, és ami marad, bármi furcsa, az kell, hogy az igazság legyen.

ha nem a kinézetem, ha nem az eszem, ha nem a szellemem, ha nem a szociális státusom az (hiszen a visszajelzések alapján ezekkel rendben vagyok), akkor mi marad? a lelkem, és ennek folyományaként a kisugárzásom. márpedig az döntő.

eddig azt hittem, hogy lelkecskémmel és a kisugárzásommal minden rendben. ez utóbbiról tudom is, hogy van, csak kicsit másmilyen, mint amit képzeltem. ezek szerint nincs minden rendben, sőt.

mivel pont a minap találkoztunk szembe a pszichológia-szemináriumon a kognitív disszonanciával, mint jelenséggel, nem nehéz azonosítani, hogy ami jelenleg zajlik bennem, az bizony egy szép disszonancia, mely előbb vagy utóbb (fel)oldási kísérletet fog eredményezni. mi van azonban, ha ez a mostani helyzet egy régebbi disszonancia feloldásának hozadéka, amikor elhitettem magammal, hogy rendben vagyok, teljesen?

mi van? mi lenne? becsaptam magam. hát teremtőm, nem az első és nem az utolsó alkalom, sem számomra, sem úgy az emberiség döntő hányada számára. volt idő, amikor az efféle kegyes önhazugság még épített engem, megvédett és óvott, hogy erősebb lehessek. az az idő viszont már elmúlt, végérvényesen. nincs más választásom, mint szembenézni magammal, és megkeresni, hol húzódik meg az eredendő hiba.

egy baj van ám: ezt ésszel, logikával aligha fogom megtalálni, hiszen e kettő vezetett el idáig. az eddigi problémamegoldó eszköztáram ezen a ponton kudarcot vallott, így nincs más hátra, mint egy kicsit visszavonulót fújni, visszatérni a táborba, és kitalálni, hogy hol csúszott el a haditerv és hogy lehetne helyrehozni.

ne értsetek félre: nem sajnálom magam. az önsajnálat ehhez nem kreatív dolog. nem vagyok kétségbeesve sem, nem fogom elnyiszálni a csuklómat, sem egyéb más módon nem fogom magam kiradírozni az életből, nem csinálok teljes pálfordulást, egyáltalán, semmi ilyen radikális dolgot. társkeresésemet sem tartom halott ötletnek (bár koraszülöttnek, most már látom, igen), itt maradok, írok tovább (amikor épp van mit vagy miről vagy hogyan), csak tisztázom, hogy azért nem olyan tiszta a kép, mint hittem.

amit most leírtam, főleg magamnak, magamért kellett leírnom (a grafománia már csak ilyen, feszültséglevezetésre kiváló eszköz), meg azért, hogy senkit, véletlenül se ringassak fals reményekbe, legfőképpen magamat nem.

egy-két ötletem már van, hogy merre, miért induljak el (pl. a felelősségvállalási kényszeremet igen jól magyarázza egyrészt az egyre erősödő apai ösztön, melynek nincs jelenleg célpontja, másrészt az, hogy olyan sokáig nem vállaltam magamért a felelősséget, és most valahol kompenzálok, mivel szégyellem magam; a keserűségemet a sok-sok, hangsúlyozottan nem mostani negatív tapasztalat és a mostani hibák miatti kilátástalanság, stb.), az út biztos nem lesz egyszerű, a megoldásokban csak magamra, de "tényfeltárásban" rátok, akik élőben is elbeszélgettek velem, is támaszkodhatok. és ettől már nem tűnik annyira reménytelennek és ijesztőnek a rám váró út.

köszönöm a figyelmet, a legközelebbi viszontolvasásra.

egy pillanatra nézzük meg, mi ez a szeretet... de hogy? nem lehet definiálni, hiszen csak önmagával tudnád definiálni. azt viszont tudhatod, hogy mi az a táptalaj, amiben a szeretet megfoganhat: tisztelet, megértés, elfogadás, és empátia. ezek nélkül a szeretet elfonnyad, elpusztul, sőt, ami a legrosszabb: ki sem nyílik.

a szeretet talán az a melegség, hogy mégsem vagyunk egyedül, bezárva a saját világunkba, örökös magányra ítélve.

a szeretet talán az a nyugalom, amit akkor érezhetünk, ha magunkba tekintünk, és bár nem tetszik minden, amit látunk, mégis látjuk a pillangót, aki kifejlődhet abból a bábból, amik vagyunk. sőt, ki tudja, a nagyon szerencsések talán már a pillangót látják, mikor magukba néznek.

a szeretet az a fénysugár, ami a fizikai lét néha reménytelenséget sugalló ködfátylán át tud törni, ami meghazudtolja a fizika törvényeit, mert minél többet adunk belőle, annál több lesz belőle nekem, neked, mindannyiunknak.

a szeretet az az ölelés, ami a tékozló fiút és lányt is befogadja. mindig.

krisztus valami nagyon mély, nagyon emberi dologra mutatott rá: a világ olyan lesz, mint amilyennek mi magunk látjuk, érezzük magunkat. a "szeresd felebarátaidat, mint magadat" kifejezés egy igazi kétélű kard: aki nem szereti magát, az másokat sem fog szeretni (egyszerűen nem tud; lehet, hogy ő azt szeretetnek hiszi, amit csinál, de abból biztosan hiányozni fog a tiszta szeretet egyik legfontosabb hozzávalója: a feltétel nélküli elfogadás, a tisztelet); aki igen, az már képes lehet rá. és milyen fura, hogy aki nem szereti magát, az sem szegi meg a parancsolatot, az mindössze magának teremt, előbb vagy utóbb, egy élő, lélegző földi poklot. aki pedig megtanulja szeretni önmagát, az pedig először magának, majd másoknak is megteremti a ragyogó, meleg földi mennyországot.

hadd egészítsem hát ki a krisztusi tanítást: "értsd meg magadat. fogadd el magadat. és ha megértetted és elfogadtad magadat, akkor szeresd magadat, és szeresd felebarátaidat ugyanezzel a szeretettel."

ratzinger úr! nem ezt kéne inkább tanítani?

ígérem, egy darabig most utoljára nyúlok hozzá a vallás-témához, de az elmúlt pár napban eszembe jutott néhány gondolat, és úgy érzem, beértek annyira, hogy megosszam őket veled.

tehát, ahogy már mondtam, nem vagyok kibékülve a katolikus, sőt a legtöbb keresztény egyház működésével, legalábbis ami az ige, az igazi ige terjesztését illeti. véletlenül elkeveredtem az index fenegyerek-újságírója, twa (tóta w. árpád) blogjára, ahol a régebbi cikkei között találtam egy, az enyéhmez hasonló, de talán frappánsabb (és emiatt, azt hiszem, egy kicsit torzítottabb), erős kritikát ratzinger úr pokol-téziseiről. a hozzászólások között pedig néhány igencsak érdekes gondolatot, főleg a "jézus hogy értette valójában"-témakörből.

lehet ám, hogy hírmagyarázóknak dőltünk be, és nem is úgy van az, ahogy azt mi tudni véljük -- bár teljesen ratzinger úr profiljába vág --, és a pokol a vatikán feje szerint is csak egy metafizikai elképzelés, de a pokol, mint az ember saját pokla, itt a földön, az valóság.

nos, ezzel valamilyen szinten akár ki is tudok békülni. még nem voltam aktív pantheista (mint most már vagyok), de már akkor is, fiatal fejjel, nem bírtam egyszerűen elképzelni egy pokolt, ördögökkel. azt azonban, hogy a pokol és a menny itt van a földön, körülöttünk, és csak rajtunk áll, hogy melyiket vagy hogy melyiket milyen arányban látjuk: azt igen.

aki, mint én, már átélt egy két lábon kihordott idegösszeroppanást, aki képes volt elidegeníteni a barátait és a saját családját, aki körül omlottak már össze dolgok -- véglegesnek látszódva --, az tudja, mint én, hogy a pokol, a földi pokol nagyon is valóságos dolog. aki pedig, szintén mint én, képes volt kijönni ebből a pokolból, aki önmaga is megtapasztalta, mekkora ereje van a megbocsátásnak és újra befogadásnak/befogadtatásnak, az tudja, hogy a menny, a földi mennyország is valóságos.

és itt kanyarodnék vissza ahhoz, amit igazándiból mondani akartam, amiről igazából mesélni szeretnék neked: a szeretethez.

aki olvasta a bibliát, és megpróbálta a szöveg metatextusát kiolvasni, mondhatni, a sorok közti értelmet, az tudja, nem túl egyszerű munka. (az ószövetséget most ebből a szempontból hagyjuk, hiszen az hozadéka annak az egyszerű ténynek, hogy maga a kereszténység egy zsidó messiás életéből és halálából, majd feltámadásából született.) az újszövetség lényege, szerintem, nem krisztus születésének, életének, cselekedeteinek, halálának és feltámadásának néhol kriptikus visszamondása, hanem az ő tanításainak az átadása. és sajnos, mert emberek voltak az apostolok is, ez a rész valahogy elsikkadt.

pedig szónokolják sokan, és talán te is tudod, hogy mi volt a legfontosabb krisztusi tanítás: "szeresd felebarátaidat, mint magadat." a szeretet.

lehet, hogy sajnos sokan, mint én eddig, bár értettük a szavakat, és éreztük fontosságukat és igazságukat, igyekeztünk is eszerint cselekedni, de nem jöttünk rá, hogy mennyire mélyre ható ez a pár szó; és hogy pontosan mi hiányzik ebből a tanításból, legalábbis a megőrzött formájából.

mintha hiányozna egy egyenlet egyik oldala, és így a csoda nem működőképes.

igen, jól sejted: ez az oldal te vagy. meg én. meg ő, meg mindnyájan. *mi*, mi hogy is állunk a szeretettel, ha magunk felé kell azt éreznünk?

minden, ami rossz ebben a világban, végül is levezethető két okra: az ember, aki nem tudja szeretni önmagát, és az ember, aki emiatt (vagy más miatt) nem tudja szeretni embertársát. gondold csak végig.

ha mai szemmel nézzük, krisztus a legmélyebb pszichológiai mechanizmusokra utalt egyszerű példabeszédekkel és ezzel az egy, de annál mélyebbre ható parancsolattal. kérdezz meg bárki praktizáló pszichoterapeutát, a nem fiziológiai eredetű lelki bajok túlnyomó részében a háttérben egy egyszerű, ám a kaszkádeffektus miatt annál rettenetesebb hatást kifejtő tény van: az ember nem szereti önmagát.

azt tudjuk, hogy az aggresszív viselkedés, a túlhangsúlyozott dominancia (vagy annak vágya) tulajdonképpen egy kényszercselekvés, palástolandó az adott ember mély önbizalmi válságát; a klasszikus "átesünk a ló túloldalára"-dolog, vagyis kompenzálás. az viszont, aki szereti önmagát, az miért próbálna mindenképpen jó fejnek tűnni, vagy vezérürüvé válni, miért próbálna aggresszíven fellépni, ha egyszer nincs mit kompenzálni, hiszen ő "így" is jó önmagának? és vajon ki az, aki ezek után megüti "felebarátját"? (és most hagyjuk az olyan lelki torzulásokat, mint a pszichopátia; az más eset.)

kisebbségi komplexusod van? képtelen vagy megbízni az emberekben? szigort követelsz és tartasz, csakazértis? éjt nappallá téve robotolsz, hogy "anyagi" biztonságod legyen? mereven elutasítasz minden újat, ami ütközik a megszokott tapasztalataiddal? kétkedsz mindenben, és szellemi felsőbbrendűségbe menekülsz a hideg elől?

ember, hol a szíved? miért nem vagy képes szeretni önmagadat? úgy igazán, úgy, hogy tiszában vagy hibáiddal és erényeiddel, úgy, hogy megbocsájtod bűneidet magadnak, de tanulsz belőlük? miért nem fogadod el magad végre?