megint gyere velem.
ott állunk az óbuda, bogdáni úti 86-os és 6-os végállomásánál. már este van, bal oldalt még egy kicsit világoskék az ég, de feletted és jobbra már indigókék... lenne, ha nem lennének az égbolt s köztünk azok a szép, szürkés-kékes-barnás felhők.
látjuk szinte az egész horizontot, legalábbis ami a látóterünkbe belefér.
a színek gyönyörűek, mélyek. és ha már mélység, akkor érzed az égbolt mélységét te is, ugye?
és akkor elképzelem, hogy azok a felhők összeállnak pl. egy nagyon nagy bálnává, ami elúszik az égen. és érzem a súlyát, érzem a nagyságát és a fenségességét az égben. ha nagyon hegyezem a fülemet, talán az énekét is meghallhatom.
más felhők valami furcsa, csápos szemű, de nem rosszindulatú lénnyé válnak, és ő is csak úgy úszik az égen, mint egy más világból, más korból ide került, fenséges lény.
megint más felhőkből omega osztályú romboló válik, nehéz, súlyos acéltestével, alacsonyan, felettünk, érzem is a szelet, amit kavar, érzem a reaktorainak a melegét, látom a burkalton a mélyűrben, a csendes, fekete magányban, meteoritok és űrszemét vájta lyukakat.
elképzelem, amint tüzes csóvákat maguk után húzva, állandó geoszinkron pályán lángoló meteorok repülnek át a horizonton, mintha örök tüzijáték menne az égben.
ez nem mozi. érzem, ha ha ki tudnám nyújtani olyan távolra a kezemet, megérinthetném őket. mindet. a bálnát, a furcsa lényt, a rombolót, a meteorokat. érezném az anyagiságukat, a melegüket, a remegéseiket.
ezt nem fogja egyetlen trükkgyártó cég sem megcsinálni így. erre csak az elme képes, ami, ha úgy adódik, hát megtagadja azt, amit a szem lát, a fül hall, a kéz tapint, a nyelv ízlel. bennünk van a legjobb trükkgyártó cég.
de mit is beszélek... megfogom a kezed, és megmutatom neked is mindezt.
tetszik?
ott állunk az óbuda, bogdáni úti 86-os és 6-os végállomásánál. már este van, bal oldalt még egy kicsit világoskék az ég, de feletted és jobbra már indigókék... lenne, ha nem lennének az égbolt s köztünk azok a szép, szürkés-kékes-barnás felhők.
látjuk szinte az egész horizontot, legalábbis ami a látóterünkbe belefér.
a színek gyönyörűek, mélyek. és ha már mélység, akkor érzed az égbolt mélységét te is, ugye?
és akkor elképzelem, hogy azok a felhők összeállnak pl. egy nagyon nagy bálnává, ami elúszik az égen. és érzem a súlyát, érzem a nagyságát és a fenségességét az égben. ha nagyon hegyezem a fülemet, talán az énekét is meghallhatom.
más felhők valami furcsa, csápos szemű, de nem rosszindulatú lénnyé válnak, és ő is csak úgy úszik az égen, mint egy más világból, más korból ide került, fenséges lény.
megint más felhőkből omega osztályú romboló válik, nehéz, súlyos acéltestével, alacsonyan, felettünk, érzem is a szelet, amit kavar, érzem a reaktorainak a melegét, látom a burkalton a mélyűrben, a csendes, fekete magányban, meteoritok és űrszemét vájta lyukakat.
elképzelem, amint tüzes csóvákat maguk után húzva, állandó geoszinkron pályán lángoló meteorok repülnek át a horizonton, mintha örök tüzijáték menne az égben.
ez nem mozi. érzem, ha ha ki tudnám nyújtani olyan távolra a kezemet, megérinthetném őket. mindet. a bálnát, a furcsa lényt, a rombolót, a meteorokat. érezném az anyagiságukat, a melegüket, a remegéseiket.
ezt nem fogja egyetlen trükkgyártó cég sem megcsinálni így. erre csak az elme képes, ami, ha úgy adódik, hát megtagadja azt, amit a szem lát, a fül hall, a kéz tapint, a nyelv ízlel. bennünk van a legjobb trükkgyártó cég.
de mit is beszélek... megfogom a kezed, és megmutatom neked is mindezt.
tetszik?
