Mindennapi Tenyerünk

szept. 3, 16:18:

megszakítjuk adásunkat.

most jövök a tüdőszűrőről, napok óta nem voltam jól, kiderült, hogy tüdőembólia. kb. két hét kórházban. úh. kedves mindenki, aki bírja, várjon addig rám, aki nem, hát, az nem.

ha biztonságosan megoldható, és van netjük, viszek majd be laptopot, és talán akkor tudok kórházblogolni. ha nem, akkor nem.

meglássuk. a jókívánságokat köszönöm.

szept. 5, 17:39:

éjjen a mobilnet! szóval, innen, a tétényi úti (a.k.a. szent imre) kórházból, a c épület 108-as kórterméből köszöntök mindenkit újra itt.

a jelek szerint, mindenki legnagyobb megrökönyödésére, életben maradok. persze, a következő pár nap még kicsit cinkes lesz, eldől, hogy mennyi ideig kell itt maradnom, és hogy miért vérzek ott bent a tüdőcskémben, meg hogy valami cowboy-hajlamú vérrög úgy dönt-e, hogy elszabadul, és valami ennél még kellemetlenebb helyen áll meg.

szóval embólia, köretként egy kis tüdőgyulladással, ami az embólia körül alakult ki. jó ok arra, hogy egy-két hétig felmentésem legyen a világ alól.

eddig volt: röntgen, kislabor, ekg, vérnyomás, szívritmus, ultrahang, izotópus fluxuskondenzátor-beberillebelizgebetés (na jó, csak izotópos keringésvizsgálat a tüdőmben). ez utóbbi inkonkluzív eredménye miatt holnap még vár rám egy kis bronchoszkópia (légút-tükrözés), veszett nagy mókának ígérkezik. de talán megtudjuk, mitől vérzek még mindig.

egyébként nem vészes. nincsenek nagy fájdalmak, nyugton kell feküdnöm-ülnöm, most már azért vándorolhatok a folyosóra, rövideket, gyógytornát is kapok, meg fáslit is, hatágyas szobában szállásoltak el (csak öregekkel, szóval unalom a köbön, sajnos; bár a legvészesebb, már delirizáló bácsit, aki ma hajnalban még megörvendeztetett minket egy remek ágyról-leesés mutatvánnyal -- 150 kilónál ennek van ám hangja), egész kulturált az egész, a koszt persze szörnyű, legalább lefogyok egy kicsit.

ja, hogy miért kap egy erőtől kicsattanó 32 éves pasi, mint én, embóliát? például attól, hogy a sportorvos, akiben bízott, kurvára nem csinált ultrahangos vizsgálatot, amivel láthatta volna az ödémát, amit még akkor, egy kis vérhigítóval/alvadásgátlóval helyre tudott volna rakni; ehelyett az ödéma betokozódott, majd darabokra esett, és végül a tüdőm egyik vénájában állt meg a dolog.

a következő félrediagnosztizálás a hátfájás idegbecsípődésként diagnosztizálása volt. akkor sem csináltak se röntgent, se ultrahangot.

és most itt vagyok, egy potenciálisan halálos kondícióban -- amit szerencsére, úgy tűnik, sikerült megúsznom --, úgy néz ki, hogy a tüdőkapacitásom 1/8-ának örökre búcsút mondhatok, ha többnek nem...

szóval ezt is a hányaveti magyar egészségügyi rendszernek, az állandóan spóroló rendszernek köszönhetem. igen, kicsit keserű vagyok a dologgal kapcsolatban. de hát ez van.

legközelebb, ha megint esek bringával... addig verem az asztalt, amíg nem kapok meg MINDEN segítséget és gyógyítást, ami alanyi jogon járna nekem. mert lehet, hogy a következő embóliát nem úsznám meg élve.

ami NAGYON nagy öröm az ürömben: a barátaim és családom reakciója. mindenki jön látogatni, kapom a jókívánságokat tőletek is és sms-ben is... nagyon jól esik, és éltet. és most, hogy már van netem is, nem érzem magam annyira elszigetelten.

no, holnap jelentkezem, ha már túl vagyok a bronchoszkópián. addig is kitartás...

szept. 6, 7:50:

mi az, ami jobb egy gyomortükrözésnél, de rosszabb egy vérvételnél?

no igen, hörgőtükrözés.

most kicsit félve várom, hogy mi lesz, milyen lesz. ilyenkor néha elgondolkozom (látva a szembeágynál, hogy a feleség már most, ilyen korán bent van), hogy mi a jobb: ha az ember egyedül, nincs-kinek-félnem-tehát-nem-is-félek beállással vág neki a dolognak, vagy nyüszít, de legalább nincs egyedül.

én már elég sok ideje arra szavazok, hogy jobb az ilyeneket egyedül átvészelni. jön, ami jön.

azért félek. de nagyfiú leszek, és nem mutatom. egy cigi azért most jól esne. (hétfő 2 óta egy szál sem.)

szept. 6, 10:10:

elmarad a hörgőtükrözés. egyrészről megkönnyebbülés (azért ez mégsem egy séta a parkban), másrészt csalódás, talán egy lépéssel közelebb kerültem volna egy teljes diagnózishoz. no, de ez van.

szept. 6, 16:04:

kezd körvonalazódni hazatérésem időpontja. talán jövő kedd vagy szerda. az etr csodájának köszönhetően talán nem vesztem el ezt a félévet az eltén, már meg is oldottam néhány munkajellegű dolgot így a távneten, szóval kezd normális kerékvágásba kerülni az élet.

persze, amennyire ez egy kórházon belül lehetséges.

vágyom már a szabad levegőre. akárcsak fél órácskára. talán hétvégén.

ah, friss levegő... és mennyire vágyok már arra, hogy a friss levegőt elrontsam pár puffantásnyi cigifüsttel... node azt lehet, hogy megállom.

köszönöm a jókívánságokat! sokat kapok, és ez meghat, örömmel tölt el. nem adom fel, soha, és ebben nektek is nagy szerepetek van.

(ja, eldöntöttem, kísérleti nyúl leszek. új alvadásgátló szer végső körös klinikai tesztje. rendszeres, kényelmes orvosi ellenőrzés, ingyenes gyógyszer, és a potenciális mellékhatások sem rémesebbek, mint a hivatalos szernél. úgyhogy miért is ne.)

(sajna viszont... bármely gyógyszert is választom, az életmódom változni fog. egy hónapig legalább nincs canga (utána viszont RAGASZKODOM hozzá), annál több úszás, nagyon kevés alkohol és minimális dohány. rémesen józan leszek, ezt ki lehet majd bírni egyáltalán?)

szept. 7, 8:05:

szombat esti láz helyett péntek reggeli hőmérőzés, így megy ez egy kórházban.

lassan kezdek ideszokni. nem adom fel igényeimet és elveimet, friss, tiszta vagyok, és a lehetőségekhez képest igyekszem jól érezni magam. sokat olvasok, most már netezgetek is, és tolerálom a horkolást és a néha ideszűrődő szarszagot. hiába, belügy. az is az.

elkezdtem a kísérleti gyógyszerezést, várom, hogy mikor vesznek ma vért, plusz nem bírok a seggemen maradni. tegnap már egész sok időt töltöttem a kórtermen kívül, miután szépen, az utasításoknak megfelelően befásliztam a lábam... tegnap látni a napot, a napsütést, még ha csak az üvegen keresztül is, szívfájdítóan jól esett. nagyon vágyom már a szabad levegőre, talán ki is tudom bulizni holnapra.

túl azon, hogy néha köhögök, és hogy néha még fáj oldalt-hátul a tüdőcsúcsom (hehehe, karinthysan szólva), ha büffentek/csuklok/tüsszentek egyet, vagy ha csak nagyon mélyen veszem a levegőt... nos, ezeken kívül egyáltalán nem érzem magam betegnek. ha rajtam múlna, már kiereszthetnének. várnám nagyon.

de tudom, be kell lőni a tabletták mennyiségét. majd szólok előre a dokinak, hogy márpedig én sok zöldséget szándékszok enni (k-vitamin intake, és az potenciálisan befolyásolhatja a véralvadásgátló működését), és azért napi két feles whisky az beeshet (az meg higítja, és a túl híg vér akár agyvérzést is okozhat, na *ahhoz* semmi kedvem), szóval doktor úr, doktornő, számoljon ezekkel a faktorokkal, legyen oly szíves.

igaz, ha beállítunk egy egyenletet, hogy x mennyiségű zöldség az hány feles whiskynek felel meg, akkor magam is tudom szabályozni a folyamatot. heh.

továbbra is köszönöm a jókívánságokat, hatnak.

szept. 7, 10:26:

no, kibuliztam. holnap, ha nem esik az eső, kimegyek körbenézni. illetve... kimegyek = kitolnak kerekesszékben a barátaim.

mondtam már, hogy kezdek teljesen profi lenni a kerekesszékezésben? helyben 360-fokos fordulat, hejj!

(ja, nyugi, nem lettem rokkant, csak maradék tüdőm megóvása érdekében minél kevesebbet szabad csak mozognom, amit én persze ott szegek meg, ahol lehet...)

szept. 7, 13:26:

no, doki megmutatta, hogy néz ki a bal térdemnél a vénám. hát. eléggé rondán. nem záródott el teljesen, de talán ha 1/3-a bejárható. lesz mit bontania ennek a kísérleti szernek.

sőt, meg is hallgattuk, hogy megy a vér az ereimben. suvápp-suvápp, mondja, szép parametrikus, szűk Q-jú filter, lehet belőle tekknószámot csinálni.

the music your body makes...

azért erős a gyomrom: miközben a szembeágyon éppen vérinfúzió ment, én nyugodtan eszegettem a pásztortarhonyámat, ami már a második teljesen ehető étel itt a kórházban. nyamm. fogytam már fél kilót, ja.

szept. 7, 23:07:

a gyomrom egyre erősebb, nocsak. de a kórházban hozzászokik az ember, főleg, ha csak a nyugdíj és a koporsó között lebegő, egyébként egész jó fej bácsikkal van körülvéve, akik közül páran már csak tényleg hálni járnak a testükbe, akik már vékony szalagokkal kapcsolódnak csak ehhez a fizikai léthez... és bizony, néha a testük már nem tud uralkodni minden funkción.

talán minden erejére szüksége van az agynak ahhoz, hogy még a testnél tartsa egy kicsit a lelket. hogy még ne engedje el. ezért nem tud már lassanként mással foglalkozni.

szóval néha száll a sz*rszag a levegőben, de ez is emberi. miért is akadnék ki erre?

csak egyért imádkozom (és teszek is meg mindent, ami rajtam múlik): ilyen méltatlanul ne engedj, te sors, te izé, megöregedni. engedd, hogy az utolsó pillanatig felszegett fejjel nézhessek a végzetem szemébe.

szept. 8, 11:51:

emlékszel még, amikor februárban írtam, hogy milyen szép szerelem és összetartás van nővérem és fogadott bátyám, nick között? és hogy mennyire valami ilyesmire vágyom?

nem sokkal ezelőtt egy másik, de ugyanennyire megrendítő példáját láttam a szerelemnek/szeretetnek. a középső bácsika igen rosszul van, gyomorilag, tegnap becsinált, ma reggel hányt, aztán megint becsinált. (a szag a szokottnál is pungánsabb volt, kicsit nehéz volt elviselni; narancshéjat raktam a radiátorra, az talán enyhíti.)

bejött az élettársa, és kedvesen, aggódó szavakkal levetkőztette, beterelte a fürdőbe, lecsutakolta, feltörölt utána, helyretette, felöltöztette, visszafektette. és megcsókolta.

igen. ez a szeretet. ilyenkor megrendülök mindig.

szept. 9, 17:15:

ma reggel, nem olyan hirtelen felindulásból, megragadtam a villanyborimat, becsászkáltam a wc-fürdőbe, és megszabadítottam magam a barkótól, a bajuszomtól és a szakállam jó részétől. most fiatalodtam úgy 10 évet nettó.

hétfőn szegény dr. borvendég (bezony, így hívják a kezelőorvosomat -- hát nem zseniális egy név?) nem is fog rámismerni. hehehe. kellett már egy ilyen drasztikus változás, kezdtem kissé unni az arcomat.

asszem, rohamos tempóban gyógyulok. azzal a fantasztikus érzéssel szembesülök folyamatosan a mai nap folyamán, hogy tudok mélyen belélegezni, és van elég levegőm, és már nem is fáj ez a teljes levegővétel. annyira nem, mint amennyire eddig. két napja már vért sem köhögök fel, kezdek megnyugodni (az egészben talán az volt a legrémisztőbb).

számolom vissza a napokat. és vágyakozó szemmel nézek ki az ablakon.

szept. 9, 18:51:

és mikor egész nap nem számítottam látogatókra (igaz, ami igaz, én intéztem így, ma olvasni és aludni akartam), teljesen váratlanul betoppant a zenekarom, a roscoe hifs, és villámlátogattak egyet. beszélgettünk és hülyültünk egy jót a kertben, eh, hiányzik már a próba is, remélem, jövő vasárnap vagy mikor már mehetek próbálni. elvégre rövidesen koncertek...

szóval jól esett.

szept. 10, 10:11:

na, máris van egy pozitív eredménye az itt-tartózkodásomnak. az általam irandó roscoe hifs-szám szövege elkészült, a téma, hogyismondjam, alkalomhoz illő:

oh, a vőfélységről, esküvőről.

kezdődött úgy, hogy nagy nehezen leértünk szabadiba, este f11 fele. elmentünk tescoba vásárolgatni (fanta/kóla ötlet helyett javasoltam, hogy inkább traubisodázzunk), utána benő még feldobta, hogy koktélozzunk egy utolsót a renegade lounge-ban (múlt nyaraink egyik sarokköve volt ez az egy hetes kanbuli siófokon, semmi extra, csak épp kurrens nőinktől mentesen, zenélgetés, filozofálgatás, hurrikánozás, koncertnézés, és igen, koktélozás a renegade-ben az ő megszokott white russian-jával -- hiába, a nagy lebowski még mindig az egyik közös kedvencünk -- és az én megszokott cuba librémmel, néha még az american diner-ben egy 5$-os shake-kel).

kísérteties, kihalt hely a petőfi sándor sétány így, szeptember elején. a legtöbb hely szombaton tartotta a búcsúbuliját. a nagy mozgó tömegből semmi nem maradt, kis csoportok portyázása itt-ott, német szót is csak egyszer hallottunk, a renegade-ben meg voltunk összesen hatan vendégek, minket is beleértve. nem is éreztünk már kedvet valami komolyabb alkoholos dologhoz, ittunk én nutellás, ő epres shake-et. közben meg elkezdett kimúlni a cataflam hatása, és a hátam megint egyre jobban beállt. mire a kocsihoz visszaértünk, már csak nyüszíteni tudtam, meg néha felüvölteni. kértem benőt, menjünk az ügyeletre, hogy adjanak valami lórúgás-nyugtatót, nem akartam kicseszni velük, hogy szombaton nem tudom bevállalni a teendőimet.

a siófoki ügyelet, no, az egy külön sztori. mikor odaértünk, előttünk toltak be egy igen cudar állapotban levő embert a mentőből. no, várakozni kellett. közben persze levegőt venni alig tudtam. én barom, miért hagytam szabadiban a cataflamot. akasztófahumoros beszólások a részemről. kértem benőt, ne röhögjön annyira, mert akkor én is röhögök, és az fáj (ugye, a vicc, és fáj? csak ha röhögök). bentről nyomtató zizegése hallatszik, megjegyzem, most már lassanként csak beengednek, vagy a halotti bizonyítványt nyomtatják, vagy a vényt... ekkor jelent meg egy újabb mentőautót, akit hoztak, az már magáról sem tudott nagyon. ekkor tudatosult bennem, fél óra várakozás után, hogy úgy tűnik, itt ma nem osztanak nekem lapot... ekkor kinyílt az ajtó! a nővérke meg látva, hogy saját erőmből állok, lélegzem, és csak kicsit torzítja el a fájdalom az arcomat, egyből hátrasorolt, és még cataflamot sem adott. jippijáé, magyar egészségügy, reform, estébé.

addigra már tompává vált a fájdalom -- köszönet a teremtőnek az adaptív ingerküszöbű idegrendszerért --, így csak némi poszt-sokkos állapottal kellett megbírkóznom. elhúztunk onnan, szabadiban bevettem a cataflamot, aztán alvás.

másnap reggel pedig az esküvő reggele, és lázas készülődés kezdete, a biztonság kedvéért két tablettával megküldve.

folyt köv

...lett volna, ha nem üt be a krach, és még délután nem tudom meg: mehetek a kórházba, tüdőembóliám van. kis híján meg is halhattam volna. így sajnos ebből nem lett folyt.

egy ajtó bezárul, egy másik kitárul, és így tovább. ilyen az élet.

a hétvégén rájöttem egy nagy alapigazságra... néha vannak ilyen pillanatok, én csak a kegy pillanatainak nevezem őket, amikor megsejtek valami nagyon alapvető dolgot az életből. és ezt a sejtést, ezt a tudást szeretném most átadni neked.

nem a nagy dolgokba, nem a különleges, nagy cselekedetekbe szeretsz bele egy emberben. nem: a kis dolgokba szeretsz bele.

recitálhat a másik descartes-t napestig. megnyerhet x bringaversenyt. megmászhatja a himaláját. lehetnek hihetetlen filozófiai eszmefuttatásai (nesze neked, posztmodern kikacsintás).

ha összejöttök, összejövünk, és aztán valamiért mégis szétmentek, szétmegyünk, nem ezek fognak hiányozni.

hanem a kis dolgok.

ahogy megfordul elalvás előtt. ahogy hozzád bújt. ahogy a füldebe szuszogott. ahogy hunyorítva köszöntötte a reggelt, és ha rád nézett, elmosolyodott. ahogy töltötte a kávét. ahogy a fenekedre csapott, úgy ok nélkül, és nevettetek. ahogy mozgott az orra hegye, amikor beszélt. ahogy felvonta a szemöldökét valami váratlan kérdésre. ahogy lerúgta a cipőjét hazaérkezéskor. ahogy leállt vitatkozni a kofákkal. ahogy megcsókolt. ahogy a füledbe súgta, hogy "most, mindjárt", ahogy végigsimított rajtad úgy, ahogy csak ő tudta.

ezek azok, amikbe igazán beleszeretsz. ezek hiánya fáj, éget, mikor már nincs többé neked.

a kis dolgok. a legnagyobbak.

iain m. banks stílusában (zseniális a fickó)... ez az, amit a Kultúrában nem szeretnél hallani:

de jó kis ébredés volt ez... párszor előfordul ilyen is egy évben (rémálmok tényleg ritkán vannak, de ez nem az volt). mármint hogy sírva ébredek. és ez mindig egy ember elvesztése miatt van -- persze az az ember csak az álmomban veszik el.

jelen esetben egy harmincas-negyvenes fickó. egy hajléktalan, aki megszólított -- valamiért a régi otthonom házának kapualjában. azt hittem, csak pénzt akar kérni, de kiderült, hogy nem, beszélgetni akart, és megosztani a fájdalmát valakivel. szívbeteg volt, és egy cukorkászacskóban voltak neki -- placebó-cukorkákkal összekeverve -- a szintén cukorka-formájú szívrimtus-tablettái. én pedig, nem sejtve, mire készül, persze egyből kiszúrtam, hogy melyikek a placebók és melyek az igaziak.

aztán amikor nem figyeltem, bevette az összes gyógyszert, amit talált.

mire visszafordultam, már lefeküdt, és akkor valami fura módon, átalakult egy gyerekrajzzá, csak a szemei maradtak emberiek... én pedig láttam, ahogy szép lassan becsukódnak a szemhéjai, és akkor értettem meg, mit csinált. hogy mit csináltam.

akkor kezdtem el sírni, és így ébredtem fel.

persze, van ennél csúnyább halál is. de akkor is.

és ráadásul ősz őrnagy is megérkezett kis különítményével, bevéve az égboltot. ez a fajta szürkeség rám mindig is rettentő "pozitív" hatással volt...

na, hát akkor jó reggelt.

...és bárcsak elállna az eső...

szép hajnalt, kedves hallgatók.

a koherenciához vezető útról végképp letérített, hogy véletlenül elkaptam pirx pilóta kalandjait az időnként a magyar monty python csatornaként, időnként az egyesült első magyar gagyiscifi csatornaként működő remek adón, vagyis a filmmúzeum vibráló képernyőjén.

no, már gyerekkoromból emlékszem, hogy mennyire hihetetlenül gagyik voltak a speciális effektek (ezek tényleg speciálisak voltak... hányszor láttál már tengeri szalamandrát közelről fényképezve, majd egy űrhajósfigurát a képre a lehető legbénább módon montírozva? meg gyufalánggal elégő űrhajót? meg irodaház méretű skodalámpa előtt elfutó űrhajóst?), hiába, aki egyszer látta a birodalom visszavágot (amit valami megmagyarázhatatlan módon -- anyum rosszallása mellett -- a csillagok háborúja előtt láttam), azt végképp elrontották, és a videótrükköket (amiket igazán extrémen rémes szintre a szindbád x. utazása (vagy mi volt a címe) sorozat kapcsán emelték a t. rendezők) már tízéves forma gyerekek sem hitték el (én kb. akkor láttam).

így felnőttként hozzájön az is, hogy azért a sztorik sem öregedtek jól, és a színészek egy része... hujjaj. vegyük hozzá, kicsit fura volt mindig is, hogy nem írták ki a zeneszerzőt, mert a sorozat zenéje egész jó volt.

aztán rájöttem, hogy "hozott" zenéket az átkosban nem volt szokás forrásmegjelölni. hallgatom, hallgatom az egyik betétzenét (pirx éppen valami elhagyott bázis zsilipje mellett bénázik egy szódaszifonpatronból épített lézerpisztollyal), mondom magamnak, te, bandi, ez ismerős zene. melyik magyar csapat...

...áááá, bakker. ez pink floyd. méghozzá talán az atom heart motherről?

oké, legalább zenei ízlésük volt.

meg aztán... azért van valami stichje a régi scifiknek, mint pl. itt a magányos radiológiai űrállomáson a legnagyobb rejtély okozója egy zárlatos...

...tojássütő... no igen. bájos.

ehhez képesz az orion űrhajó kalandjai egészen zseniálisak. arról nem is szólva, hogy az alfa holdbázis egy-két jobban sikerült epizódján még kiskölökként majdnem becsináltam.

uh, most látom, hogy lelőttem az epizód poénját.

elnézést.

(affenébe, most már senki sem fogja megnézni.)

hogy is mondta lázár ervin bácsi, hogy miért is lett vizes summi sammi lába? (berzsián és dideki, az érdeklődők számára. aszondanám, hogy kötelező olvasmány.) hát így.

mea culpa, mea culpa. maradok annál, amihez értek, ez pedig a lelket pozitív irányba romboló videoklipek belinkelése.

na akkor jöjjön egy kis zenei kézségfejlesztés-óra, már ahogy ezt a gimnyáziomokban nevezik, vagy mi a csoda.

(most forognak, pörögnek a kerekek ott bent, hogy lesz-e belőlük épkézláb, koherens és konzekvens írás, az sok mindenen múlik, amit még nem látok előre. meglássuk. addig is, hogy ne maradjatok lelki táp nélkül.)

első tétel

második tétel

nem embeddelhető, úgyhogy kattints ide.

harmadik tétel

ezt pedig csak haladóknak ajánlom (erre pogóztam iszonyat nagyot a szigeten):

negyedik tétel

és erre is:

ötödik, egyben legdurvább* tétel

egyébként széplelkű ember vagyok. csak épp nekem is volt lázadó ifjúságom... hehe.

(*figyelmeztetés: ez nem a szám eredeti, 1992-es videója; azt a "related" oszlopban lehet felfedezni, a kékes-fehéres-lilás arcra kattintva kapod meg azt. de ha normális vagy, nem nézed meg. én szóltam. semmi lelki sérülésért nem vállalok felelősséget, ha odakattintasz. tehát összefoglalva: eszedbe ne jusson megnézni.)

(amikor én megnéztem, pedig nem vagyok sikamlós, émelygett a gyomrom, de nem tudtam nem csodálni a klip zsenialitását.)

(és ha mégis megnézted volna az eredetit, akkor nyugodj meg: nem valódi. megrendezett az egész. az más, hogy ki az a perverz állat, aki ilyet egyáltalán kitalál, ugye?)

(hehe, én szóltam, hogy ne kattints oda.)

...de mint minden nevelésnél, nem árt egy kis...

...levezető gyakorlat.

az utóbbi évek egyik legjobb klipje, az egyik régi kedvencemtől.

ezt a lentiekben kifáradt t. hallgatók is nyugodtan élvezhetik.

szép estét, ma már koherens gondolatom nem lesz.

egy kis könyvajánló.

susanna jones: a csendmadár (the earthquake bird), agave, 2005

szóval... ez is egy "egynapos" könyv volt nekem, mármint, reggel elkezdtem olvasni, eljutottam úgy a harmadáig délig, aztán éjszaka, olyan 10 körül továbbolvastam, és végeztem vele igen gyorsan. nem hosszú, de nem emiatt abszolváltam ilyen tempósan: a kvázi letehetetlen kategóriába tartozik.

hogy mennyire magas irodalom... nem tudom. populáris, az biztos, vannak benne posztmodern kiszólások is, a cselekmény, bár javarészt lineáris, mégis többször (többek közt a legelején) ugrál az időben és a térben az írónő; és bár a sztori helyenként ezt jobbára kizárja (maga a központi premissza is), mégis sok elemében erőteljesen önéletrajzi hatásúnak tűnik a regény. a rövid széljegyzet alapján az írónő és a főhős, lucy között sok az egyértelmű párhuzam.

tehát adva van egy rejtélyes gyilkossági ügy, tokióba kitelepült angolok, a valamennyire már szokásos klisévé vált "kultúrák összecsapása", és remek, életszagú figurák; sok-sok apró finomság a japán kultúráról -- tényleg érdekesek --; múltbeli titkok; a mindebből kibontakozó tabló egyszerre felszínesen bestselleres, klasszikusan krimis és mélyen, fájdalmasan emberi. a főhősnő olyan egyszerűséggel és természetességgel mutatja magát mind testileg, mind érzelmileg meztelenül, hogy azzal nem lehet nem együttérezni; főleg, ha az ember, bizonyos tekintetekben, ugyanolyan egyszerre asszertív, "nyertes" személyiség és klasszikus underdog is egyben, mint ő.

posztmodernségről szólva: a cselekmény mindig a főhős szemén keresztül láttatva került a papírra, behozva ezzel a klasszikus "megbízhatatlan narrátor" írói eszközt -- arról nem is szólva, hogy a főhős néha egyes szám első személyben, néha pedig -- érezhetően olyan dolgoknál, ahol az ember legszívesebben eltávolodna magától, és biztos távolról figyelné magát -- egyes szám harmadik személyben, csak lucyként nevezve helyezi magát a narratívába. néha egy bekezdésen belül is váltakozik ez a két stílus, néha egy mondaton belül is; néha az idősíkok felborulnak, a jobbára lineáris narratíva oldalirányba megy, de mégis, az egész organikusan működik, mint ahogyan egy ember, egy intelligens, kissé disszociatív személyiség is csinálná.

nem lövöm le a megoldást, még akkor is, ha már kb. a könyv felénél rájöhetsz, ki is ölte meg lilyt. de, ahogy szokták mondani, az élvezet úgysem a célhoz érkezésünkben van, hanem az utazásban magában. és ebben nagyszerűt alkotott ms. jones. első könynek mindenképpen remek, rövid, velős, és gyomorszájon üt -- nem a cselekménnyel, vagy a megoldással (egyik sem eredeti, sőt, kicsit sablonos), hanem a hangulattal, a belső monológokkal.

bajom igazán csak a fordítással van. egyrészt, hogy lett az earthquake bird-ből (földrengésmadár) csendmadár? semmivel nem támasztja ezt alá a cselekmény, a kontextus, itt inkább önkényes irodalmiaskodást érzek; másik, kezd meghonosodni a "szeretem itt", vagy, "szeretek itt" konstrukció, ami az angol "i love it here" tükörfordítása akar lenni. pedig van erre rendes magyar kifejezés is: "szeretek itt lenni". nem értem, ez utóbbi miért nem jó; az angol expletív "it"-et használó szerkezetekre van rendesen hangzó magyar megfelelő is. a fenti hibákat leszámítva, a fordítás amúgy adekvát.

de végül is, maga a regény... nem mondom, hogy zseniális, ám mélyen megrendítő, és legalább egy olvasást megérdemel.

oh, kimaradt: a könyvért köszönet dá-nak, ő adta kölcsön, az iain m. banks-könyvekkel egyetemben.

(azért eléggé övön aluli ütés volt a "fegyver a kézben" is, utána meg ez... dá, te ki akarsz csinálni lelkileg, úgy érzem. node. majd kapsz tőlem chuck palahniukot, akkor meg köpni-nyelni nem bírsz majd. hehehe. revenge is a dish best served... with rice? oh no. cold.)

csend van.

csend van, nem szól semmi zene itthon. az utóbbi időben egyre kevésbé megy ez ritkaságszámba.

csend van a házban, a szokásos gyerekzsivaly sem hallatszik a harmadikról, sem a megszokott tompa rohangálás az ötödikről.

csend van a furdőszobában, csak néha buggyan egyet-egyet a víz, ahogy olvasás közben a lábaim egyik helyzetből a másikba rakom, nehogy elmacskásodjanak.

a csendmadár című könyvet olvasom, susanna jones-tól. furcsa. főleg, hogy az eredeti címe "the earthquake bird", amiről az ember nem feltétlenül a csendre asszociál. és mégis csendes. csendes a könyv.

csend van az interneten. az eztv-n porosodnak a tegnap fájljai, az inboxom üres és hallgatag, se a skype-on, se a pidginen nem villog sehol egy üzenet. senki nem keres, és senkit nem keresek én sem.

csend van a telefonomban. sem új sms, sem elmulasztott hívás. a processzora némán pakolgatja a biteket ide és oda, a múló idő követésén kívül értelmes feladatra vár, de nem kap.

egész csendes az utca. ma valahogy elmaradnak a repesztő hangú motorosok.

csend van, körülölel.

és bár zaj, üvöltözések, kérdések, halk sírás és néma vágyakozás, és néma, néma kíváncsiság (csak a szemeddel kérdezz, maradj néma), ezek mind a fejemben, egyre inkább ott bent is elcsendesül minden.

eszembe jut egy vers, amit még '96-ban írtam, mikor még minden jónak tűnt, mikor a mennyország nem egy tisztázatlan, ideológiai nüansz volt, hanem benne éltem, mikor megingathatatlannak éreztem a múlt, jelen és jövő szerves kapcsolatát...

"Amire gyilkosként vársz
Előtte némaként állsz
És megőrjít lassan
A Csend.

Amihez bűnösként érsz
Amitől mégis csak félsz
Akire sikoltva vársz
Csend.

Ami körülvesz éjjel
El nem tűnik a fénnyel
De a sötétségbe hív
Csend.

Ami nyugvásra csábít
És élettel ámít
De a halálba vár
A Csend."

és rájövök, már rég nem félek a csendtől. a legszebb pillanataim csendben történnek.

ez is egy áldott pillanat, a maga szomorú-barna szépiájával lelkileg nyakonöntött, körülölelő valóságával.

kint pedig hersegő napfény, és kék. a csend csak addig tart, míg nem mozdulok innen.

és most... most széttöröm a csendet. először finoman, peter blegvad irma-jával. aztán onnan... majd meghallom, mit kíván a fülem.

széttört csend.

szépen, fokozatosan törtem szét, hogy kiemelkedjek ebből a zen-pillanatból. nem azért, mert rossz volt, hanem azért, mert ösztönösen megérzem, miből mennyit. a csend megtette a kötelességét, kitisztított, megnyugtatott, elmélyített. lelkemben törökülésben ültem, lótusz-pozícióban, és rezzenéstelen arccal néztem a víztükröt.

aztán beledobtam a kavicsot.

most meg már a marillion drilling holes-ánál tartok.

és megtört a csend a többi fronton is. az inbox kitörő örömmel fogadta be az új levelet. a skype már nem csak beszélgetést, zenét is visz magával.

nézek egy arcot, egy képet, és kegyetlen mód belém nyilall az érzés, hogy mennyire tudnám szeretni az ehhez az archoz tartozó embert.

aztán, mint hirtelen felgomolygó viharfront, átrohan bennem, hogy vajon akkor is, amikor keresztre feszít, amikor magamra hagy a kétségeim között, akaratlanul belém rúg, hidegen pillant rám... ugyan, ugyan, dehogy. hogy is tudnám szeretni?

aztán eszembe jut a három évvel ezelőtti önmagam. az a keserű, égető érzés belül, amit akkor éreztem, amikor rámolvasta, hogy már nem is szeretem őt, hogy már nincs egy kedves gesztusom felé, hogy mennyire semlegessé váltam. keserű, égető és egyszerre véresen lázító volt, mert csak azért alakult így, akkor és ott, mert egyedül hagyott, kihátrált mögülem, amikor életem majd' legjelentősebb változtatásait tettem meg, egyszerre, amikor tényleg gyökeres fordulat jött azzal, hogy elköltöztem otthonról, felújítottam a saját lakásomat, beköltöztem, felvettek az egyetemre, kiharcoltam a munkahelyen, hogy járhassak a nappalira úgy, hogy a fizetésem se legyen megalázó -- és hogy mindebben egyedül hagyott, sőt, korholt is érte, hogy miért egyszerre mindent, és hogy így tönkreteszem magam. kifáradtam akkor, igen, és nem maradt bennem szusz, hogy egy ilyen, mondjuk ki, árulás után még jópofát is tudjak vágni a dologhoz.

amikor aztán novemberben szakítottam vele, én bőgtem szét az étkezőjüket. én bőgtem vadidegenek vállán, én kaptam olyan sírógörcsöket, amiket embernek nem lenne szabad kapnia, én éreztem úgy, hogy meghalok, ott helyben. és utána még, másfél hónap más ölének szeretése után, mikor visszatértünk egymáshoz, mennyire szerettem, mennyire szerelmes voltam belé, belé, abba, aki úgy cserben hagyott, mert a józan ész, a ráció ezt mondta neki, és a józan észnek, a rációnak igaza kellett, hogy legyen...

az, hogy végül mégsem működött, már nem rajtam múlt.

nem tudok olyan emberrel együtt élni, akinek mindig az ész mondja meg, hogy mi a jó. a kizárólag a rációra, logikára, józanságra épített világ torz, felemás, és csaló. én pedig csak teljes világban érzem jól magam.

és mégis, hogy tudtam szeretni... pont ezért. mert ez túl van a ráción. és ezért szép a világ, ha teljes.

...hát persze, hogy tudnám szeretni. még ha egyszerre van is vihar és ragyogó napsütés, köd és langyos, tiszta naplemente a lelkemben. persze, hogy tudnám.

a zenében megbúvó csend.

most már szépséggel telt a szívem, így indulok neki a vasárnap délutánnak.

csak hogy egyértelmű legyen: a széttört csendben leírtakban az arc és a három éves emlék nem ugyanaz a személy. csak allegória volt. akit akkor szerettem, szeretem most is, de már "csak" mint embert, nem mint társat, nem mint nőt.

de lényegtelen. nem ezt akartam mondani.

hanem azt, hogy egyre inkább kezdem azt érezni, hogy minden ember belül, lehet, hogy nagyon mélyen, de ott legbelül, romantikus. csak sokan nem merik felvállalni, elfojtják, és zsibongó aggyal belerohannak minden egyéb dologba, ami biztonságosabb, kiszámíthatóbb, nyugodtabb.

aztán pedig csodálkoznak, hogy szívük egyre gyengébben ver, hogy szürkül a látásuk, hogy egyre csak hidegebb és kegyetlenebb világot látnak maguk körül.

a nyugalom akkor jó, akkor áldott, ha nem kényszeres kompromisszumokkal éri el az ember, hanem egyszer csak, váratlanul, a mélyéből, mint addig rejtett búvópatak sodorta áram, tör fel. amikor a szív túlcsordul, és bár talán egy-egy kósza könnycseppet elmorzsol az ember a szeme sarkában, mégis eltölti őt a fenségesség érzése, a minden-rendben-van érzése.

nem a minden-rendben-lesz, hanem a minden-rendben-van, itt és most.

ne félj romantikus lenni. a szív csak így tudja megérezni azt, hogy van miért vernie túl a vér pumpálásán -- persze, az is fontos --, így érzi meg igazán az élet dallamát. mert az élet dallama nem monoton, és nem kiszámítható ritmusú.

hogy is írta dreiser a sister carrie-ben? "it is only at odd moments that we get glimpses of the misery of things. the heart understands when it is confronted with contrasts. take them away and the ache subsides."

hadd fordítsam ezt le... de ne szöveghűen. dreiser itt a fájdalomról, a nyomorról ír, ami az érem egyik oldala, én viszont a szépségről, a nyugalom és a boldogság érzéséről írok, ami a másik; de amit a szívről mond, az itt teljesen helyénvaló. "csak a különleges pillanatokban villan be a dolgok szépsége. a szív pedig csak a kontrasztokkal szemben érti a dolgokat. ha elveszed a kontrasztokat, az öröm elfakul."

kontrasztok. ezek kellenek. a kegy, a boldogság, a nyugalom állapotaihoz gyakran jár ugyanannyi fájdalom és szenvedés, kín és gyötrelem. ha bármelyik oldalt elveszed, akár a fehéret, akár a feketét, akkor már a szürkék között sem tudsz majd különbséget tenni; megvakulsz a szív dolgaiban. minél mélyebben mersz fájni, annál magasabbra tör a boldogságod.

akik a romantikától félnek, megpróbálják elvenni a fájdalom oldalát. de anélkül szükségszerűen a boldogság is megfakul.

a fájdalmat, a veszteséget, a kínt viseld el, fedezd fel, szelidítsd meg, tanulj belőle.

és merj romantikus lenni. merj a felhőkbe alakokat képzelni. merd a naplementében érezni egy, még számodra ismeretlen, de majd eljövő társ bőrének illatát érezni, érezd, ahogy a haja csiklandozza a bőrödet, ahogy összeölelkeztek a vöröses fényben. merj egy virágra nézve akárcsak bicebóca szonetteket is írni. merj egyedül is boldogságban úszni. és merd ezt társsal is megtenni.

mielőtt a mai napra eltenném blogom írását, hadd adjak egy ajándékot. hogy megértsd, mi a csend a zenében. mi a csoda, a boldogság, a fenségesség. csak illusztráció, de gyönyörű illusztráció. ez a zene bocsájt ma utamra, ez a zene szólt a fentiek írása közben is. a képek pedig már rég a fejembe égtek.

boards of canada: dayvan cowboy

igen, az ilyen betervezetlen iszogatások (részemről most csak üdítők) tudnak a legjobbak lenni, ahol pár emberrel indul a dolog, és aztán félig megtervezett, félig megtervezetlen módon egyre jobban bővül a kör.

(megint eljátszottuk dával, hogy volt valami istentelen jó beszólás (most én követtem el), és mire blogközelbe jutnánk, elfelejtődik a dolog. spec itt már az indulás előtt jóval elfelejtődött.)

(nem ittam alkoholt, miért van mégis fröccsszagom? valaki leöntött volna anélkül, hogy észrevettem volna?)

és mikor már a szokásosan eseménytelen ferencz-körút-petőfi-híd-okt23-utca hosszomat nyomtam volna mefisztón (ilyenkor a legnagyobb izgalmakat a pesti hídfőnél a sávváltás, a hídon az üvegcserepek kerülgetése és a budai hídfőnél a rio alkoholdúsabb távozó vendégei közötti szlalomozás jelenti), amikor már semmi szoktalanra nem számítottam volna, beütött a ménkű.

no, ez most nem olyan ménkű volt, szó szerint, mint ami csütörtökön, RH-próba utáni hazatekerésemkor volt a lágymányosi-hídon (amikor jött az a fincsi 111 kmh-s szél, igen, lágymányos szélén lakom, szedte is megint a vakolatot), ahol is gyönyörű ívvillámokat láttam a "határban", és iszkoltam, hogy az eső előtt hazatekerjek (1 perc híján sikerült is)...

...nem is olyan érzés-villanás, mint tegnap éjszaka, g. megünneplése utáni hazatérésem után történt, amikor hajnali 2kor kimentem a folyosóra egy szál alsóban, és most tényleg, *tényleg* enyém volt az egész ház, csak én voltam ébren, és olyan jó volt fesztelenül-majdnem-meztelenül az éjszakai levegővel simogattatnom magam...

...nem, ez a "kiesik a szemem, hö" típusú ménkű volt... ritkán lehet ilyen holdat látni. már a petőfi-híd feléről láttam, de nem akartam hinni a szememnek. a hold ritkán tűnik akkorának, hogy majd' mindjárt leesik a földre; és ritkán olyan vöröses-sárgás, hogy a "sajtból van a hold" népszerű rigmusát csak jó érett goudaként lehetne elképzelni. és ilyen volt a hold. nem nézhettem folyamatosan -- a balesetveszélyt ugyebár kerülni kell --, és egyszer csak, hopp, eltűnt a horizonton, a házak, táblák már eltakarták -- bizony, olyan alacsonyan volt. vagy ki tudja. próbaképp még elmentem az utcám végénél levő parkhoz, de már onnan sem látszott. kár. néztem volna még egy kicsit, zavartalanul.

aztán ahogy jöttem fel a negyedikre, olyanon is elgondolkoztam, mi van, ha ez egy titkos jel, valami szörnyű okkult tanban egy ún. portens jelkép, ami valami nagy horderejű izét jósol be.

de ez már csak a fáradtság.

...aztán mi van, ha mégis.

ménkűről jut eszembe, ha nem üt be, hát nem üt be. néha csak a dörgést hallani, azt is távolabbról, egyre távolabbról, amíg lassan elenyész a sűrű párás éjszakában.

a zene legősibb, legmélyebb és legprimitívebb megjelenési formája a tiszta ritmus, amiben a dallam is a ritmus része.

a zene az egyik legmélyebb, legőszintébb kommunikációs forma két ember között.

a másik legmélyebb, legőszintébb kommunikáció a szeretkezés.

a szeretkezésnek ritmusa van.

a zenének ritmusa van.

a zene ritmus nélkül összedobált hangfoszlányok gyülevész bandája.

a szeretkezés ritmus nélkül csak két összegabalyodott emberi test.

a testnek ritmusa van. ezért követeli meg zenében is, szeretkezésben is a ritmust. mert mindkettőhöz kell a szív... a szívnek ritmusa van. ami alkalmazkodik a zenéhez, a szeretkezéshez.

a test pedig alkalmazkodik a szív ritmusához. így lesz tökéletes a kommunikáció.

nem teszünk mást, mint átvesszük egymás ritmusát.

a vers egy dallamtalan zene. ha jó, ritmikus.

a próza pedig ritmustalan vers. kiürülés?

nem. nálam nem.

nekem nincs próza, nincs vers... csak ritmus van. szövegben. zenében. szeretkezésben. mindegyik ugyanaz.

mindegyik egy.

végy némi kolbászt (esetemben mangalicakolbász, jó csípős), karikázd fel, rakd arrébb. végy egy közepes fej vöröshagymát, cakkozd fel kis darabokba, rakd arrébb. végy egy fej szép paradicsomot, vágd ki a zöldet, kockázd fel, rakd arrébb. végy egy gerezd fokhagymát, vágd fel pici darabokra, rakd arrébb.

végy egy lábast, loccsants bele egy pici olivaolajat. rakd rá a kolbász. olaj persze csak akkor kell, ha a kolbász nagyon száraz. pirítsd közepes lángon két-három percet, dobd bele a hagymát, pirítsd egy kicsit azt is. aztán dobd bele a felkockázott paradicsomot, kevergesd így egy kicsit, hadd fonnyadjon, dobd közben bele a fokhagymaaprólékot is. kb. négy perc kevergetés után dobj bele egy pohár tejfölt. keverd el, csorgass bele kis mézet, morzsolj bele egy kocka pörköltzaftot, sót, és sok-sok kakukkfüvet, kiskanál cajun fűszerkeveréket (vagy chilit és fehérborsot), engedd fel fél pohár vízzel, és főzd össze.

közben rakj oda egy lábast sózott-olajozott vízzel, forrald fel, dobd bele a spagettitésztát (durumtésztát, ha rám hallgatsz), főzd al dente-re.

reszelj egy kis sajtot, trappista bőven jó lesz.

tésztát tányérba, rá a szószt, rá a sajtot. és utána jó étvágyat.

Cím nélkül

Szavakból fonok furcsa hálót én
Szintagma, szótag szerencsés szálait;
Mérgem, mivel bénává teszlek
Édesbús-édes éles élet vágyait
Cseppentve beléd a múló gyönyör
Emléke után kutatva gyötör;
Vagy gyötörve, tőrbe futva kutat
Épp hálóját szőve mutatva utat
Égtájak, régi poros polcok
És szőtt hálós borospalackok
Zugai mélyén, mutat, int: gyere!
Mérgem mézzé válik benned
Furcsa hálóm széppé fonod
Gacsot bont már szép mosolyod;
Édessé érleled bús bordalom
Csodáid cseppentve csak belém,
Poros utaktól rég megfáradt
Szavakból font holdszín szálak
Közt, éjünk kék-mély tó-egén.

...és az éjszakai égen farkasfej-alakú felhők vajon mit jelentenek?

kimúlt, s az égbe költözött a pusztai farkas?

miután tegnap elvonult a vihar (tényleg húazannya fokozat volt, kis lakomban a ház egy faláról a szél teljes nyugodtsággal szedegette le a vakolatdarabokat, a tetőről meg néhány cserepet, a közeli villámcsapás most elmaradt (kb. 500 méterre lehetett egy)), és szemrevételeztem a kárt (moshatok ablakot + a bejárati ajtóm meg a folyosó egy része intenzív homokfúvás hatása alá került, az ajtóról ma reggel -- a kicsit elkanászodott póknemzetség megkurtításával egyetemben -- leporszívóztam a homok tetemes részét; de látom már, rövidesen újra kell festenem), és biztossá vált, hogy megtartják a tüzit, dával egyeztettem, és felpattantam mefisztóra, majd kikerekeztem a hegyalja úthoz, konkrétan a filozófusok parkjába, hogy onnan szemléljük a dolgot. aztán csak úgy alakult, hogy egyedül szemléltem (persze nem *egyedül*, ott volt még párszáz ember, de nem volt tömegnyomor, teljesen jó volt), dá ugyanis a pesti oldalon ragadt, hát igen, hídlezárások. mint kiderült, neki volt jobb, ugyanis a lánchíd pesti lábától jól belátta az egészet (+ a feje felett durrogtak a lánchidi petárdák), én pedig csak a gellért-hegyi és az erzsébet hidi dolgokat láttam igazán -- sebaj, a gellérthegyi petárdák meg az *én* fejem felett dörrentek széjjel, igen jó élmény volt.

no, és akkor most tőlem szokatlanul, egy kis közéleti eszmefuttatás.

szóval szép és jó, hogy van nekünk ez az aug20, tüzijáték meg minden. de. nem akarok ünneprontó lenni, viszont úgy érzem, hogy ez az egész aug20 igencsak kiürült. bontsuk szét, miért érzem ezt így.

persze, mióta az eszemet tudom, mindig volt aug20-án tüzi. évről évre mindig volt valami kis újítás, de alapvetően nem volt nagy változás. aztán jött a rendszerváltás, és egyre megalománabb tüzijátékok születtek. aztán jött a hamburger-fiaskó, azok után szerintem nagyon magukba kellett volna szállniuk egy időre, de hát mindegy, a politikus olyan állatfaj, akinek ritkán van lelkiismeret-furdalása. aztán jött őszöd, meg az elqrtuk, meg a hirtelen (haha... mindenki sejtette már, akinek van esze, és használja) hiány, megszorítások, stb. én magam is érzem ezeket, a napokban leszek kénytelen fizetésemelést kérni, mivel tényleg nincs már akkora reálereje a pénznek (leginkább a csekkeken érem ezt tetten).

ha szar van, én legalábbis, meghúzom a nadrágszíjat, és a feleslegesebb tételeket nélkülözöm. ez a tüzijáték, ilyen "grandiózus" formában, pontosan nem tudom, hogy mennyit kóstált, de egy gellérthegyről feleregetett szép rakétasorozat meg egy görögtűz, mint anno, szerintem még mindig elég lenne. megúsznánk egy csomó felesleges útelzárást, meg az ebből meg az egyéb logisztikai-műveleti dolgokból akadó pluszkiadást. válaszként persze lehet erre hőbörögni, dehát a mi nagy országunk... könyörgöm, nézzünk körül: kis ország vagyunk, kis jelentőséggel a világban (nekünk persze annál nagyobb), szarban levő gazdasággal (miközben újabb világgazdasági krízis van kialakulóban)... el kéne felejteni a nagyzolást, a dzsentri-attitűdöt -- ebben is, meg sok másban is. legyen grandiózus tüzijáték meg minden akkor, amikor már stabilan felszálló ágban vagyunk. én is akkor ünneplek nagy lábon, ha van okom rá, és megengedhetem magamnak.

persze egy ilyen országban, ahol a látszat, a külcsín a minden, pofázhatok én itt rációról. a panem et circenes-attitűd leváltásához itt minimum szemléletváltás kellene, azt pedig, a jelek szerint, még-már én sem fogom megérni.

csak, érted, szomorú látni, hogy ami régen tényleg egy jó kis népünnepély volt, ma már rongyrázássá fajult.

ehhez kapcsolódik egy másik dolog, ami viszont kifejezetten bosszant. a red bull air race.

értem, hogy látványosság. értem, hogy kellett valami, ami kipótolja az egyre röhejesebbé váló (nincspénznincspénz) magyar hadsereg repülős bemutatóját. de miért pont ez? miért kell a verseny előtt három napig hallgatnom a dübörgő repülőket, akik csak lakott terület felett tudnak trenírozni? miért kell a nemzeti ünnepet kiárusítani egy ilyen dolognak? és miért kell, hogy ez egy rakat forgalomkorlátozással járjon? ennyire fontos a circenes? és ha már kiárusítjuk, mennyi pénz folyik be ebből? és az hova megy?

tudom, kicsit demagógul hangzik az egész, amit írtam. de ez van.

egyébként azért meg kell adni, hogy szép volt a tüzi. nagyon. mondom ezt főleg annak a fényében, hogy pár éve kint voltam frankhonban, párizsban a nagy júli14-i népünnepélyen, és valljuk be, a szervezés kaotikus volt, a látvány meg... unalmas. kék és fehér és néha piros. rendben, trikolór, de akkor is unalmas. ehhez képest a mi tüzink tömör gyönyör.

nem vagyok én hálátlan dög.

azért a red bull air race-t még mindig rossz ötletnek tartom.

az őszinteség őszinteséget vonz, mint azt néhány tíz perccel ezelőtt dával megbeszéltük. és ezt a dolgot el kell mondanom, így sokkal tisztább lesz a kép rólam. magam számára is.

ez a dolog kavarog már a fejemben jópár hete, ezért sem írtam eddig erről. hogy is mondják? a gyógyulás felé vezető út első lépése az, hogy tisztába jöjjünk azzal, hogy betegek vagyunk. a második pedig az, hogy rájöjjünk, mi a bajunk.

no, e hosszas bevezető után, a lényeg: miért is van az, hogy az utóbbi időben (utóbbi idő: legutóbbi "hivatalos" kapcsolatom, mely tavaly január elején ért véget, óta eltelt idő) egyrészt sokkal több és kitartóbb (de ultimatíve széthulló) szeretői kapcsolatom volt; másrészt az ismerkedésnek már egy eléggé korai szakaszában, ha a kémia ott mozog, hajlamos vagyok "nem ellenállni a kísértésnek", vagy akár öntudatlanul is úgy terelni a dolgokat, hogy annak ágybabújás (bár ágy nem feltétlenül kell hozzá) legyen a vége?

pedig nem vagyok függő. volt már olyan másfél évem, hogy nő úgy nem érintett engem, és én sem úgy nőt.

oké, mondhatnád -- ha épp férfitársamként olvasol --, "mi ebben a gond? a jó szex az jó szex. és hej, ha nem lesz belőle kapcsolat, akkor sincs nagy gáz." pedig dehogynincs. főleg, ha a lány/hölgy/nő ezt már az elköteleződés jeleként értelmezi, pedig ez a fejedben, még ha meg is fordul, nem tud ott maradni tartósan. (ha valakinél ott maradt volna, márpedig remélem, hogy tud, akkor nem itt és nem ezt írnám blogként.) ha a fiú és a lány más névértéken kezeli az így kialakult együttlétet, annak diszparitás és sírás és sértődés, vagy csak szimplán -- még ha oly gyorsan elmúló fajta is -- fájdalom lesz a vége.

anyum szelíd meggyőzéssel és példamutatással belém nevelt egy erős, működő erkölcsi érzéket, amiért örökké hálás leszek neki; épp ez a fajta erkölcsi érzék az, ami ilyen helyzeteket, még ha önfeláldozás árán is, megelőz egy taktikailag jól elhelyezett "most már indulnom kell"-el vagy "elalszok én a padlón is, csak adj egy pokrócot"-tal. ez így is volt régen. de mostanság... inogni látszik ez az egész fene nagy erkölcsi rendszer.

miért?

az egyik rész biztos az, hogy míg a múltban néha nem hallgattam kémiai ösztönöm jelzéseire, kegyetlen leckéken át megtanultam, hogy márpedig a kémia majd' a legfontosabb dolog, és annak, meg a lelki-szellemi összhangnak az egyik legjobb lakmusz-tesztje a szeretkezés. ha az nem megy (leszámítva a kezdeti pár alkalom szinte természetes megilletődöttségét -- vagy csak gátlásos lennék, és félénk ebben? lehet.), akkor semmi nem fog menni. derüljön ki ez előbb, mint utóbb, még mielőtt a lelkeink menthetetlenül összegubancolódnának, mert annak mindig fájdalmas elválás a vége. (arról nem is szólva, hogy néha pont a rossz szex miatt menekül valaki a lelki síkra... úgy csak még rosszabb.)

de a másik ok súlyosabb, és megoldhatatlanabb.

kommunikálni akarok, és nem bízok már a szavakban.

a szeretkezés nekem, ahogy így rá kell jönnöm, a kommunikáció ultimatív formája. ahol nincsenek határok, ahol nem kell bicegő, suta szintaxisba burkolni a kétes értékű szemantikát. ahol nincs tettetés, ahol őszintén azt "mondod" és "mondom", ami van. ami csak a jelen időt ismeri, márpedig az az egyetlen őszinte és igaz idő.

és hogy jobban megérts, tegyük személyessé...

ahol elég a szemedbe néznem, és látom a lelkedet. még akkor is, ha a szemed csukva van a gyönyörtől.

ahol a bőröd tapintása, ahogy egymást pásztázzuk tenyerünkkel, ajkunkkal, egész testünkkel, többet mond el rólad, mint ezer és ezer mesteri mondat.

ahol nem szégyellünk egymásnak újra és újra örömöt szerezni, néha már az extázis határáig és túl azon is.

azzal, hogy a testedhez kerülök annyira közel, hogy néha talán el is mosódnak a határvonalak, ahol sejtjeink, energiáink egymásba olvadnak, közel kerülök a lelkedhez.

érted már?

nos, doktor, doktor, mit mond erre?

aug. 12, 12:31:

pörögnek a dolgok, és igen jó most az élet, úgy vélem.

kedden hasadt a szívem, de jó döntést hoztunk, az egyetlent, aminek értelme volt.

szerdán, miközben sárgán világítottam az irigységtől, hogy a cimboráim kimennek a szigetre, és láthatják az orchestre national de barbes-t (ami két évvel ezelőtt a legjobb szigetes élményt adta nekem, még akkor is, ha épp akkor estünk szét v-vel), aztán egyszer csak beütött a ménkű, és lett hetijegy 20k-ért, nem bírtam ellenállni, meg kellett szereznem. így kijutottam, és bár az akkori, ottani por hatását még mindig érzem a teljes légzőrendszeremben, az ONB megint fantasztikus és vidám volt, manu chao gyenge, kiszámítható és feleslegesen pogóztató, az indiai konyha (a nirvana jóvoltából) meg nyammnyamm (nincs még egy olyan érzés, mint amikor a vindaloo szósza elhamvasztja a szájpadlásodat).

csütörtökön találkoztam valakivel, aki valami nagyon furcsa ok folytán jobban megért, mint eddig tán bárki. plusz: rejtélyes módon sikerült két bringát úgy egymáshoz támasztanunk, hogy utána kb. negyed órás csikicsuki kellett ahhoz, hogy szét tudjuk őket szedni -- ha valaki olvasta szeretett douglas adamsunk "dirk gently holisztikus nyomozóirodája" c. könyvét (ha még nem, tessék, mert alapmű ez is), akkor a lépcsőforduló és a dívány (vagy pamlag?) problematikájához hasonlított a dolog.

pénteken szembesültem azzal, hogy néha a legjobb szándékból adott alkoholnedű is csúnya eredményeket hozhat.

szombat... perfect day. egy délután e-vel, egy olyan, amilyenben már nagyon rég nem volt részem: múzeumos (lumú), elheverős, játszóházas, kosztümfotós, intelligens, beszélgetős, sajnáltam, hogy vége volt, de hát mennem kellett a szigetre... hiszen majd' 10 évet vártam erre a pillanatra.

régen viccelődtem, hogy persze, majd akkor lesz a sziget igazán nagy fesztivál, ha a NIN eljön ide. és amikor idén kihirdették a programot, szinte nem is hittem a szememnek. elhozták. és pont a legjobbkor, az évek óta a legerősebb lemezük turnéján. amikor a hilltop mellett lendületesen elhaladva szóltam a többieknek, hogy siessünk (hihetetlen. 10 évet várok rá, és lemaradok az első két számról. tipikus...), egyszer csak beütött, hogy igen, basszus, itt vannak, élőben fogom látni az egyik legendámat.

aztán nem volt megállás. úgy a 15. sor környékén kezdhettük, a koncert végére az 5. sor fele voltunk, maga a koncert meg... jó, a hangosítás nem volt tökéletes, a basszus sokszor szétvitte a hangzást, de ha jó hangzást akarok, akkor meghallgatom otthon, ez a koncert másról szólt...

minimális, de tökéletes színpadkép, az átlátszó kivetítő-képernyő pedig zseniális ötletekre adott alkalmat (a legjobb az eraser-ben volt, a stratégiai pillanatokban elúszó tűzfolyammal), semmi pirotechnika, csak pokoli fények. és a végén, a hurt alatt, valami nagyon szép csillámlás. a banda pedig egyen-szürke rövidújjú ingben, egyen-fekete nyakkendővel, egyen-fekete bőrnadrágban.

reznor... meghízott, nem is kicsit, de akkora erővel és átéléssel nyomta le a programot, hogy annak nem lehetett ellenállni. jófiú-image (a vad, tépett hosszú hajakat meghagyta a gitárosnak és a basszernek), elementáris erő.

profi, pörgős műsor, minimális szövegeléssel -- de reznor láthatóan jól érezte magát, nem számított ekkora közönségre, remélem, ezek után máskor is eljön. a sziget pl. tökéletes hely egy NIN-koncertre.

de ezek mind részletkérdések, mert nem ez a lényeg...

...ez egy beavatás volt. egy tűzkeresztség, egy rituális szertartás. igazán a march of the pigs-nél indultak be a dolgok. pont az a fajta brutális pogózás indult el, amire számítottam. és belevetettem magam. mert egy nin-koncertet egy ember meghallgathat... megnézhet... de nem, nem erről szól. a koncertet... *át kell élni*. még akkor is, ha ez kék-zöld foltokkal jár.

pedig először csak kostolgat. be-beszól neked. rádröhög, cukkol.

aztán felgyűri az ingujját, nyakánál fogva széttöri az üveget, és rádront.

addig üt, amíg rá nem jössz, hogy ez mennyire jó neked. pörget, pörget, és érzed, ahogy valami mélyet, valami intenzívet, valami állatit megmozgat. elkezdesz bízni a tömegben. megtart. elengeded magad. a földbe tapos, de nem bánod.

amikor már azt hiszed, lassan belehalsz ebbe, lecsendesedik, egy kicsit. megfog, pofonvág párszor, hogy józanodj ki. és mesélni kezd neked. sötét, de eszes dolgokat mond. megérted a paranoiáját, az elszigeteltségét, a dühét. együtt mozogsz vele.

megint rádront, csak hogy el ne bízd magad.

és végül elcsendesít, mindent. magához húz, az egyetlen, majdnem csendes, szomorú, végtelenül szomorú, de végtelenül vágyakozó vallomásával. ott sír a válladon, könnyek nélkül, és átölel, te pedig ugyanezt teszed.

aztán vége.

és utána valami hihetetlen megtisztulás érzése.

ezek után a hooverphonic tiszta, érzékeny, de erős zenéje kellemes levezetés volt csak. jövőre kérnénk őket a nagyszínpadra, az egész wan2 sátrat megtöltötték.

nasszóval tényleg. perfect day. perfect.

aug. 14, 03:23:

volt még vasárnap este egy váratlanul és megindítóan őszinte beszélgetés;

ma egy találkozó racionális okokból való áttétele holnapra (kinek érné meg másfél órára egy nyolcezer forintos jegy? de legalább holnap hátha bejutunk a lumináriumba is);

emiatt nekivágás a szigetnek egyedül, és lám, az első pillanatban egy-két nem várt ismerőssel való összefutás, akikkel aztán -- hosszas csatangolás után, köszi, hogy minden ki van ám írva rendesen, khrm, illetve még hosszabb sorbanállás és a coy/kinky fogalmaknak adott szép nagy pofonok után -- megtaláltuk a dá által hirdetett tarot-labirintust, ahol is... fura, ösztöneimben bízva húztam a lapom: az erőt kaptam (s hozzá azt a tanácsot, hogy álmomban erő voltam, de úthengerré váltam, s letaroltam az erdőt; ébredjek fel, s használjam vigyázva, tudatosan ezt az erőt);

majd a labirintusba bebolyongva először csak kíváncsian járkáltam, kértem mindig a szimbólum-embereket, hogy meséljenek nekem -- s egyszer csak a kocsihajtóba első alkalommal akadva, meghallgattam a tanácsát: bízzak az erőm ösztönében, hogy megtaláljam a kivezető utam;

hallgattam az ösztönömre, az ösztönöm, ez az erő, pedig azt súgta: válaszd mindig a nehezebb utat! -- hallgattam rá, s a legrövidebb úton, kerülő nélkül jutottam ki a labirintusból -- szép is az, mikor a szíved parancsából a tökéletes megoldás válik;

majd a torony tetején a legvastagabb papírt megpróbáltam kihúzni a fakocka-minitornyok alól: fel is döntöttem -- ettől megijedtem először, de mikor elolvastam az idézetet:
agathon: a múltat még isten sem tudja megváltoztatni,
rájöttem, hogy igazán a torony összedőlésével vált ez az üzenet személyessé. inkább érzem az üzenetet, így, mindennel együtt, mint értem, de ennyi pont elég.

nb: ha a tarot-labirintust keresitek, a színházi sátraknál, ott a csúszdás játszótér mellett találjátok. még van egy napotok rá.

aztán pedig...

tool. tényleg eszköz. eszköz, amely egyszerre kapcsolja ki a türelmetlenségedet, és kapcsolja be az agyad és az ősi, nagyon ősi, már-már genius loci-alapú fajmemóriádat; azokat az ősi ösztönöket, amiket csak a 4/4 hatása alól kikerült tört ritmusok, sámánhatású monoton s mégis gyűrűző, mély dallamok mollokba mentett merengésével beoltott dallamok tudnak csak kihozni belőled.

a tool ma este, az értők és a könyörgők számára egy hihetetlen s furcsa utazást kínált, adott.

mehettem volna előbbre is, de onnan, távolról is, tökéletes volt. egy zenekar, amely hiperfegyelmezetten, minimális mozgással vezeti elő az őserővel kombinált zene-matematikai feladványokat.

voltak olyan ihletett pillanatok, amikor a zene és a látvány hideg-forró tökéletes egységbe kovácsolódott. ezt nem lehet visszaadni... ehhez ott kellett lenni.

tudást hoz ez a zene, a fejnek olyan, mintha egy hűvös tóba mártanád be fejed, és éreznéd, ahogy a tested lassulása közben a gondolataid hangsebességűre lassulnak-gyorsulnak. tudást, bizonyosságot a legváratlanabb dolgokban.

a szombat zsigeri, vidám-pokolbéli NIN-jéhez képest ez volt az igazi testvérzene: ugyanaz a forrongás, ugyanaz a precizitás, ugyanaz az ismerős sötétség, ugyanaz a direktben mélybe nyúlás, de míg a NIN a vér, az izzadtság, a sperma, a síkosító és a könny világát emeli fel kiszámított káoszának keblébe, addig a tool a száguldó s meg-megbukó gondolatok zajából, a lélek recsegő-fájdalmas szorongásaiból kovácsol már-már pink floyd-ba hajló íveket. az egyikhez ott kell lenni, bent, a tömeg sűrűjében; a másik magányos zene, s bárhol élvezhető, ahol meg tudsz állni és figyelni tudsz.

ámen.

hazafele bandukolva az jutott az eszembe, a labirintussal kapcsolatban: nem tudom, hogy minden kártya meg van-e személyesítve ott, vagy ha nem, vajon az erő meg van-e... mert ha igen, akkor kihagytam a lehetőséget, hogy szembesüljek magammal, hogy megismerjem magamat.

de a múltat még isten sem tudja megváltoztatni, így hát ez van. így is volt épp elég reveláció egy napra.

aug. 15, 17:11:

ejtsük meg: gyors beszámoló a sziget utolsó napjáról.

18:00 körül: kiérek a szigetre, g már vagy félórája áll sorban a lumináriumhoz, lenyomok egy sprintet a nagyszínpadtól (ahol kedélyesen baromkodik az eagles of death metal, a jó hangulat érezhető a levegőben, meg az is, hogy a fenébe is, szép az idő, megint van por, persze szerényebb, mint múlt szerdán.

algéria elkap, de kb. 2 óra múltán már meg sem érzem.

bent a lumináriumban... érdekes, jópofa, jó lenne, ha nem üvöltene be minden zene, ami a környéken szól. egyébként egy kis költségvetésű scifi űrhajóbelsője. g-vel gyorsan ámokfutunk benne egy-két kört, megvan a 'le fucking hall' (a vörös, nagyon vörös csarnok), a library room, a meditation room (a bejárati zöld csarnok), az apotheosis room (nagy kékség), no meg persze a bridge, némi brigekkel és teleport chamberekkel (out of order, the AAA batteries are exhausted). mivel nincs rendes űrhajó rezidens élien nélkül, magamra vettem e megtisztelő szerepet, ennek keretében ronda képpel és testtartással, gonosz hangon közöltem minden szobában a heverésző minimál-alakokkal, hogy most pedig meg lesznek eszve, aztán rágózok egyet, végül leöntöm a rossz utóízüket egy kis chiantival. ezen jókat derültünk.

18:40 körül: vittünk kávét l-nek, aki szegény a party sátor mellett robotolt. utána kerengtünk egy sort, atm-et keresve, de mindenütt gigasorok álltak. ettünk remek kolbászos hotdogot, megpörgettük az erénykereket (hmm, a szerénység és a becsületesség közé állt be félúton, most akkor melyiket gyakoroljam ma este 7ig?), majd a juliette & the licks koncert közben progresszíven leittuk magunkat viceházmesterekkel. a koncert maga jó volt, eszméletlen energiák vannak ebben a törékeny kis testben, tényleg egy állat a csaj. jobb, mint színésznőnek. a számok nagy része jó volt, a hangosítás egy eh, a banda igen pontatlanul játszott, de kit érdekel. összefutok egy egyetemi csoporttárssal, hát *persze*, hogy a killersre jöttek. kit érdekel az...

20:30 körül: igencsak kapatosan lenyomjuk a pöttyös rudi-féle lökött akadálypályát. én persze nem veszem komolyan, kapom is a pofámba a vattával kitömött izéket. a legnagyobb probléma, hogy nem bírom abbahagyni a röhögést menet közben.

21:00 körül: ezúttal végigálljuk a sort egy atm-hez. közben bekattanok, és g-vel csak angolul vagyok hajlandó beszélni. ő nem akar átváltani, fogadást ajánl, amit egyből el is veszt, ettől én még jobban berúgok, mert a tét egy ital (ginto lett).

21:30 körül a színházi negyedben leülünk egy padra, és az élet és a szex nagy kérdéseiről beszélgetünk g-vel. megenyhül, és ő is hajlandó angolul beszélni. kurva jól érezzük magunkat. elindulunk l-ért, akinek lejár a munkaideje.

22:00 körül: hármasban valahogy eljutunk a világzene-színpadhoz. akkor jövök rá, hogy värttinä megy, ami igen jó. úgyhogy ott rázzuk magunkat, közben egyre sűrűsödő vizelési rohamok között.

23:00 körül: värttinä véget ér, remek volt, elmegyünk a pokol csárdához valami szilárd hajtóanyagért. miután megettük a kajajegyért ingyé kaját (khrm... pokoli). nem bírjuk ki, a mellettünk dübörgő volt discoban táncolunk vagy egy fél órát, de lehet, hogy többet, én bírnék még, de l javaslatára bill kapitány koncertje felé orientálódunk, jó sok eltévedéssel, közben csatlakozik t is, aki egy sártengerrel való találkozás után eltűnik. összefutunk n-nel, v-vel és k-val, k-t hátrahagyva így ötösben megyünk bill kapitányra.

01:00 körül bill kapitány koncertjén csápolunk. egy darabig. a társaság széthullik, mi g-vel fáradunk. bill hangja még mindig hihetetlen nagy, de már sok a szöveg, kevés a zene -- bár igaz, a szöveg is jó, olyan az egész, mint egy baráti találkozó keverve egy igehirdetéssel. némi kacskaringós úton eljutunk az open stage-hez, ahol elvileg hajnali 3kor sziámi lesz, tudjuk, hogy l arra mindenképp akar menni. közben röhögünk és fáradunk. ott beérjük n-t, v-t és k-t, t is megjelenik, l néha előtűnik, néha eltűnik, beszélgetünk hármasban (igazán kettesben), g telefonálgat ide-oda, t megint eltűnik, a koncert elkezdődik, mpsz még mindig ronda, a zenét illetően meg szégyenkezem magamban, hogy ezért én anno rajongtam, ezt ki is fejtem, álláspontom értő fülekre talál. aztán k és v balra el, n valami ismerősével beszélget.

elmondásból kiderül, hogy a coxpön ambientben már nincs polyfoam a földön, ennyit az ottalvós-zenésálmos ötletemről.

03:30 körül: találkozok i-vel, beszélgetünk egy rövidet a szigetes tapasztalatokról, ő kint dolgozott, én meg ugye csak henyéltem kint. a "we care a lot" utolsó refrénjére még berohanok táncolni. még beszélek egy kicsit i-vel, aztán felkutatom g-t, aki épp háromfrontos drámát tart fent a mobilján. l valahol bent lehet a koncerten. nekem kezd előjönni a mizantrópiám a sziámi-rajongókat látva, úgyhogy némi beszélgetés és röhögés után g el a magic mirrorba, én meg visszagyaloglok ide, a melóba. kellemetlenül fedezem fel, hogy mefisto nyerge egy kicsit kidörzsölte a combom felső-belső oldalát. neogranormon kéne, meg kalciumtabletta, de nincs.

04:55 körül bedőlök az itteni "ágyamba", és csak reggel 11kor ébredek.

na igen. ez már az a fajta szigetlés, amire még régről emlékszem.

vannak olyan esetek, amikor egy kép többet mond száz szónál.

ebben az esetben csak annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy jó dolog nudizni.

túl sok ideje vagyok itt.

még egy hónapot adok itt a VIP-nak, aztán költöztetem a blogomat melegebb éghajlatokra, meg magamat is el innen. mármint kireg.

túlforrottam, bizony.

de legalább a hétvége az tökéletes volt, vasárnap megfejelve némi négyesben a lupatóhoz kiugrással, nudizással, hülyüléssel és jó beszélgetéssel. meg némi úszással.

bár még csak kedd van, igazán kemény egy hetem lesz. legalább szombat, az biztos, hogy nine inch nails. ha belegondolok, áprilisban-májusban még úgy gondoltam, hogy mészárossal megyünk ki erre, boldog párként. azóta mennyi, de mennyi minden változott meg. no, nem mintha bánkódni kéne.

páratlannak lenni jó dolog. pártalannak már annyira nem. de valahogy nem osztom azt az észjárást, amit anno a mex is megénekelt, miszerint "rossz szex is jobb a nem-szexnél", persze ezt most nem a szexre vetítve le, nem kizárólagosan, nem ám.

néha szeretném baseball-ütővel veregetni a fejemet, hogy valahogy elfelejtsem, hogy pontosan tudom, mit *nem* akarok, hogy elfelejtsem a sok csalódást, hogy elfelejtsem, hogy ha nem érzem 100%osnak a dolgot érzelmi, testi és szellemi oldalról, akkor nem érdemes belemenni (mert ugye a sültgalamb az csak nem akar az egyszeri ember szájába repülni bele), és néha olyan jó lenne, ha megértenének, hogy nem szemétségből vagyok ilyen, nem azért teszem, hogy jól kitoljak valakivel, hanem mert el vagyok veszve ezen a téren, nem is kicsit, és félek, rohadtul félek, mert az a bizonyos szekrény teli van összetört szívű csontvázakkal (tudom, képzavar, de most engedtessék meg nekem), és én is ott vagyok bent, hasadva, virtualice, de ott bent, mert mindig, amikor akaratlanul is, de összetörök egy szívet, az enyémből is törik egy darab... és félek attól is, hogy talán már túl sok darab tört le ah mein herz-ből, és hogy már nem is képes újra úgy dobogni, lásd szívzörej pár posttal alább.

jó, persze, nyavalygok itt, egyéni szocprob, de hát erről is szól a blog. ha már írom.

azt tudom, hogy lehet engem szeretni, ezzel nincs gond. de tudok-e, merek-e én megint, újra elveszni abban a bizonyos állapotban, amikor, legalábbis nekem, fujifilm-színek töltik be a matt, kopár színtereket, amikor a zörejekből hangok, ritmusok lesznek, amikor a levegő édes illatait megérzem? és tudok-e ebben az állapotban maradni, ha a másik, az "ő", nincs ott? lesz-e nagy ő, vagy csak nagy, lemondó ó-k lesznek?

az a baj az ittléttel, mármint itt, ezen a helyen, a rózsaszín-narancs-bézs helyen, hogy közel hozza a lehetőséget, az ábránd valósággá válását, gyakran karnyújtásnyira... és nem tudom, hogy én nem nyújtom-e ki a karomokat ilyenkor, vagy az a karnyújtás a meta-térbe veszve áthatolhatatlan fényévnyi messzeségek távlatába süllyed?

ha nem vagy a tűz közelében, nem hiányzik a meleg. de ha csak annyira enged valami, valaki oda, hogy épp hogy érezd, hogy van a hidegen kívül más lehetőség is, közelebb nem -- és most künn a farkas, vagy bent? vagy bárány az? --, akkor halkan miserere-t énekelve azon gondolkozol, talán jobb lenne azt a kis melegséget is elfelejteni. mert abból nem lehet megélni.

és hogy a probléma az én készülékemben van-e, vagy csak nem a megfelelő adás felé sodort a sorsszerűség árama, na, ez az, amit most rohadtul nem tudok, és nem is sejtek.

és ez nem jó így.

szóval... miután péntek este (éccaka) átvettük matuz mestertől a bringákat (dá a gyönyörű, rézszínű willier triestináját, amit végül is a tegnapi siófok-kőröshegy hajtás közben elkereszteltünk kabócának, mivel a racsnija pont úgy zúg, mint a kabócák lenn délen; meg az én kis fekete/vörös/ezüst/fehér bringámat, mefisto-t (sic!)), és eltekertünk a tandembe -- persze, hogy esett, persze, hogy nem vittem magammal esőkabátot... --, ott bemutattuk a többieknek az új csodákat. volt is nagy ámulás és tetszés.

tegnap reggel pedig, félig még kómásan, dával fel a vonatra, le siófokra, ott még egy kávé, némi szerelés, és a megszokott balatonkörös csapattal (ami közben kiegészült *még* egy velocipédessel (már kettő van), hihetetlen, hogy hogy tudják hajtani, és milyen látvány volt a sok outi és monti között az a két kimagasló csoda) áttekerés kőröshegyhez, a völgyhídhoz. ott pihenés, semmittevés, aztán szép lassan rajthozállás.

a szervezésről: katasztrofális volt. minden késett, de ez még nem lenne gond... de sehol nem volt egy csomagmegőrző, és a 18 km-es versenyszakaszra persze hogy nem volt kedvünk egy nagy hátizsákkal nekivágni... ha nem futok össze egy pelsos cimborával, akinek a csaja már ott vigyázott az ő cuccára, nem tudom, hogy bírtuk volna. de így legalább ez megoldódott. aztán hajtottunk.

a látvány gyönyörű volt... már amikor arra is tudtam koncentrálni. hihetetlen, hogy mennyire nem vagyok formában. folyamatos emelkedő volt egy jó darabon, de az régebben nem vágott ennyire taccsra. azért egy idő után már elviselhető volt, sőt, élvezetessé vált. persze az a brutális ellenszél, ami a balaton felől fújt (jópofa dolog ám lejtőn menni úgy, hogy úgy kell tekerned, mintha emelkedőn mennél) kicsit megkeserítette a dolgunkat, no meg visszafelé a hídon az oldalszél majdnem kicsavarta a kormányt a kezemből, de... de megérte, nagy élmény volt, a végén egyáltalán nem volt terhes a dolog, a látvány meg a társaság mindenért kárpótolt.

végül, némi pihenés és kajolás után (a marhapörkölt valami isteni volt, a hagymás hús (fél-fél adag volt mindkettőből) viszont, akármennyire is finom, nem kellett volna... egész éjszaka a vécét jártam miatta), meg némi kajolás-utáni-pihegés után, fel bringára, és visszakerekezés földvárra, ott pedig egyből fel a vonatra.

az új bringák csodásan teljesítettek, nem bírtam ki, hogy hajtás után fel ne hívjam matuzzsoltit, hogy megköszönjem, hogy milyen király bringát rakott össze nekem.

no, és akkor a következő postokban jöjjenek a képek.

ui: miközben tegnap este fürödtem, már otthon, hallom, hogy reklámoznak egy filmet, disturbia címmel... node ami érdekes, az az, hogy... bázz, system of a down egy reklámban?! (oké, hogy a lonely day, de akkor is...)

ui2: a vonaton láttam egy szomorú-röhejes dolgot, visszafele menet. mikor fehérváron megálltunk, egy kis társaság (3 lány, 1 fiú, az ilyen arányokat szeretem, heh) leszállt cigizni, a srác pedig elment a kalauzhoz, valamit kérdezett, aztán berohant, biztos valami üdítőt venni. egyszer csak füttyszó, és indul a vonat... csajok elképedt arccal felugranak a vonatra, de a srác tutira ottmaradt. és úgy tűnt, a mobilja meg a vonaton... tapasztalat: tök mindegy, mit mondanak a mávosok... ha már a vonaton vagy... MARADJ OTT.

büszkén, ahogy az mefisto-hoz illik, álltam a bércen...

majd jött a híd s a verseny...

s végzetem elért, paff lettem, mint a sárkány.

a tegnapi este dával egyik kulcsmondata: ha már napok óta ténferegsz a sivatagban, már csak kúszni tudsz a szomjúságtól, akkor egy pocsolya is mohai ágnes ásványvíznek tűnhet a számodra.

néha kijönnek ilyenek is belőlem.

meg ilyenek is...

well i'm...
trapped in this existence, the smells of rotten fish of garbage dumps and armpits full of sweat negating the positivity that is obvious whenever a new jesus rises above the event horizon

trapped in this existence, scent of orchids masking decay in decaf capuccino lounges speaking of boredom everyday existentiality possibly negating the swarm of thoughts required for survival

trapped in this existence, i bulldoze my sandcastle with poofs of pot and nicotine stamps and patching up all the windows in a barricade so they, they won't break through anymore

trapped in this existence, i get my kicks from sex with unsuspecting girls inhaling the entry key to otherworldly delights for the first time and i come as a saviour of addicted classy carnal fun i come as the voice of the inhuman reason i come as the promised but then taken away messiah i come the second time the third time you scream because you are not used to this... neither am i

trapped in this existence, sometimes i just feel the need to smash in the next guy's face to do something so horrible it would guarantee bad karma for the next millenium and honestly i just want to break things i want to hear the shattering of glass the cracking of skulls and the spraypaint blood smearing my best man's dress then i think again of the souls of people of things and the loss and the unnecessary turmoil and i just stop and lay limping and helpless because after all i'm just a meek coward drowning my tears in the best faux-smile grin possible

trapped in this existence, incessant and incandescent beauty removing any and all need to probe deeper than the skin which twangs with eloquence when old times and habits come calling with nostalgia sweeps

trapped in this existence, we're in a void of expression like labels on merchandise no one wants, of things no one understands anymore, the callsigns of ideas nobody comprehends and nobody wants to, i speak to you you speak to me and we're all just lost in a noise that had long time ago had any and all information washed out to a bleak, rejected silence only to be interrupted by staccato beats that amount to... nothing, really

i'm trapped in this existence and i feel so fucking righteous and so fucking enlightened in this perpetual state of equilibrial perplexity i could reincarnate from nirvana nailing the eye of the beholder to a T

i'm trapped in this existence and i'm too pretentious and too weak to ever want out so i surround myself with stale familiarity and hope for the best that never comes around

we're all trapped in this existence and we don't have much of a choice

meg ilyen is... no aztán ezután most abbahagyom a jókedv-kommandót egy időre.

Dobban a burkon át
Szűrődő hang, de gyenge
Zajba hull az érzés
Elhagyatva, elfeledve
Elhagyatva, eltemetve
Szívem minek is verne
Csak fáradt ideg, mi hajtja
Pár pattogó parázsszín szikra

Tudod, most már
Jobb lesz mennem, meg kell tennem
Mert így csak, kedves
Hamvadsz, jajgatsz, elégsz bennem
S bár kérdezz csak most:
Vágyom rá, és akarom, hogy ölelj
Halkan, szürkén
Elhal szúette mellemben a szívzörej

miközben csepeg az eső, hadd osszak meg veled egy érdekes megfigyelést... konkrétan, hogy mire jó a nyelvészet-ismeret.

láttam egy autót, a felirat az oldalán: zlaty' baz'ant. bárki, aki a sörrel egy kicsit komolyabb kapcsolatot ápol, tudja, mit jelent: aranyfácán. a zlaty (zlat- tő) a szláv nyelvekben az aranyt jelenti, marad tehát a baz'ant, kizárásos alapon ez a fácánt jelenti.

és most jön a bizonyíték, hogy az angol, a német és a cseh nyelvek közös őstől (indo-európai) erednek.

mivel egy hülye angolmán vagyok, induljunk ki az angol nyelvből. a fácán ott pheasant (fezön, bocs, de most nincs IPA-karakterkészletem). az angolhoz közel álló nyelvben, a németben ugyanez fasan (fázán). a ph-f átalakulás nem áll példa nélkül, ez egy közös-ős ph hang két leágazása grafémailag (maga a fonéma azonos).

namost... a csehben a fácán baz'ant. a ph->p->b átalakulás szintén nem állna példa nélkül, de tudjuk, hogy a hangok változása mindig a bonyolultabból az egyszerűbbe megy végbe, ha egyáltalán. a p pedig egyszerűbb a b-nél (a p a b zöngétlen változata), tehát egyértelműen megállapítható, hogy a baz'ant írás- és ejtésmód közelebb áll az eredeti indo-európiai gyökérszóhoz. a szó közepén a z' (zsé hang) kiejtési tulajdonságok szerint megint csak hasonlít az angol és német z hanghoz, a magánhangzók és a szóvégi -nt (amiből a t általában néma, a németben a graféma is az erodálás áldozata lett) megegyezik.

persze ez még lehetne elszigetelt kölcsönvett kifejezés, de ha megnézzük az orosz nyelvet, ahol a fácán kiejtés szerint fazan (cirill betűim sincsenek, bár ha az NLC blogmotorja UTF-8ban működne...), megintcsak ugyanazt a hangot találjuk. ezek után nem meglepő, hogy az orosz nyelv is az indo-európai örökség része.

ez csak egy kis betekintés volt abba, hogy hogyan tekeregnek ide-oda a nyelvek, meg hogy mennyire fáradt lehet valaki egy ilyen esős napon, hogy ilyenek eszébe jussanak.

(nb: a magyar nyelv a balto-uráli nyelvcsalád része, a magyarban használt fácán szó nagy valószínűséggel jövevényszó, "kölcsönvett" kifejezés, legvalószínűbben a németből.)

most pedig fájdalomcsillapítóval feltöltve várom az újabb éjszakát, hogy túlélhető lesz-e.

[..]

túlélhető volt. a verdikt, miután betámolyogtam az ügyeletre tegnap délelőtt: idegbecsípődés. csináltak ekg-t is (szép tiszta, mondják, legalább a szívem ritmusa rendben van, ha más nem), kipikopi, tüdőhallga (a dohányos létem szokásos velejáróin kívül más baj nincs), és perkálhattam az ezrest. pár napig megint cataflam, de ma reggelre úgy ébredtem, hogy annyira nem is rossz, csak nagy levegőket venni nehéz.

aztán vért köptem, de hogy miért, honnan, fogalmam sincs. valószínűleg az orromban pattant már el megint valami.

igazándiból az van, hogy kezdek berágni a testemre. nem is kicsit. a lehető legrosszabbkor hagy engem cserben. pedig sportolok. pedig -- a dohányzást leszámítva -- egész egészségesen élek.

cserbenhagyott a tour de pelson.

cserbenhagyott a RH első koncertjén (amikor is a beállt tektonikus lemezek miatt volt migrénem koncert előtt, alatt).

cserbenhagyott most hétvégén is, amikor pedig mentem volna balatonra benőékhez, azzal a titkolt szándékkal, hogy az átúszásba benevezek, és lenyomom. megint tolódik egy évet az 5.6km-es megmérettetés.

nem lesz ez így jó.

bár ahogy r. mondja, hogy ő néha élvezi, ha nagyon fáj a teste, hiszen akkor tudja, hogy él -- ez rendben is lenne, de néha, csak néha, könyörgöm, fájjon akkor, hagyjon cserben akkor, amikor nem megismételhetetlen dolgok függnek attól, hogy épp olyan kedve van, hogy akkor most tönkremegy picit, és kigyújtja a szervízlámpát.

már csak 5 nap, és mefisztón fogok száguldani, izé, megfontolt sebességgel haladni. ez azért örömmel tölt el.

már csak egy hónap, és tanú leszek legjobb barátom esküvőjén.

már csak egy hónap, és újra elte, újra az a pezsgés... és talán a pszi.asszisztensképző is.

már csak 6 nap, és élőben látom az egyik legendámat.

most, csak most, mégis csalódott vagyok. ami biztosnak tűnt, elbizonytalanodott, ami szívhang volt, csak szívzörej, ami jó, az kérdőjeles kontextusba került, és tényleg, már nem tudom, hogy bizonyos dolgokban hogy kéne tovább mennem.

de most mennem kell. idő van. ebéd van. család van.

és ennek örülök.

(ami a durva az egészben: ez volt a második félrediagnosztizálás. és igen, ez volt az első embóliám. két lábon, cataflammal (bazz!) kihordva. nem is emlékeztem, hogy már ekkor is köptem vért... pedig így utólag logikus. -a szerk)

elvagyok.

elvagyok fogalalva, például. itt a nyár, de valamiért a megszokott uborkaszezont annyira nem érezzük meg, mintha mindenki most akarna weblapot csinálni (vagy csak annyira lusta voltam, hogy eddig torlódtak a munkák?). amúgy ez nem annyira rossz dolog, de hogy a jövő hétre prognosztizált kánikulával mit fogok csinálni, azt nem is sejtem. (pancsolni kéne, strandon, azt kéne csinálni.)

elvagyok feküdve, állandóan, nyak/hát/vállilag. lehet, hogy be kéne szereznem egy kemény matracot? vagy lent aludni, a földön? (földi létről szólva: elképesztő, hogy egyes pókok hova tudnak már hálót szőni... például a szék lábai közé! úgyhogy szegény nyolclábút, mit volt mit tenni, tegnap eviktáltam a lakásból, fonjon valami bokorra hálót.)

elvagyok rettenve kissé a vasárnapi koncerttől. (ja igen, lent, lellén, vasárnap este 7 fele, a bikini előtt játszunk mi, a roscoe hifs.) szöveget kell tanulni, ami valahogy sosem volt az erős oldalam, márpedig égni nem lehet, magyar szövegről van szó, ha bakizok, azt sokszáz(ezer?) wattos erősítésben lehetne hallani -- és én már csak ilyen vagyok, leégni csak a naptól szeretek. ami biztos: szombaton irány aliga, egy nap ejtőzés, kevés cigi, másnap szintén kevés cigi, aztán színpadra fel, elkapni a közönség tökét, és onnantól kezdve juhéj. (izgalmas lesz, több, mint fél éve nem voltam színpadon. most meg ez a buli, nem kis tétekkel.)

elvagyok varázsolva, olyan dolgok történnek velem.

elvagyok szegényedve, mert a stúdióm felépítése (és peeersze, hogy rá kellett jönnöm, hogy a laptop nem lesz elegendő... össze kell rakni valami brutál erős gépet, ráadásul halkat = pénz, sooook pénz) meg mefisztó megépíttetése viszi a pénzt, s ha ez még nem lenne elég, hűséges társam, az mp3-lejátszóm is meghalt, magával vive a sírba néhány dallamötletet és szöveget. ez most igen érzékenyen érint. pedig már spórolni akartam valami utazásra, valamikor... persze valamit valamiért. a valami pedig itt igen nagy szó: teljes szabadság a zeneszerzésben (az egyetlen kötöttséget csak az jelenti, hogy mikorra tudom megbugázni, hogy valamelyik zenész barátom feljöjjön; na jó, kötöttség még az is, hogy hajnali 1kor már nem fogom kiereszteni a hangomat). sok év ilyen-olyan megoldásai után ez most valami hihetetlen jóleső állapot, és bizony, már csak úgy potyognak a számötletek. ebből hamarosan lemez lesz, az az érzésem.

elvagyok bájolódva, mert a múlt vasárnapot benőékkel (akik bizony már hárman vannak) töltöttem, amúgy is nagyon jól éreztem magam, de alkalmam volt sárit babakocsiban tologatni, meg gügyögni, meg minden ilyesmi, és asszem nem csoda, hogy egyre gyakrabban azon gondolkozom, hogy ha lesz mostanság barátnőm, és valahogy teherbe esne, én már istenuccse aszondanám, hogy tartsuk meg. (milyen jellegzetes dolog volt, amikor a csobbanás után, a parton száritkozva, egyszer csak a lehetséges gyereknevekre terelődött a beszélgetés, azt hiszem, hogy elsőszülött fiamat, ha lesz, kristófnak nevezném el.)

elvagyok döntve, hogy márpedig szemptembertől, ha indítják, megyek az MTA cihológus-asszisztens-képzőjére, jó sok pénz, de mondjuk úgy, talán ez az első lépcsőfok.

szóval elvagyok, értitek.

mikor majdnem kész vagy egy dallal, és már csak az éneket vennéd fel, a lelkesedés hajt, és nem veszed észre, hogy a szegény kis laptopod már rogyadozik a terhelés alatt, és úgy nyomsz rá a felvétel gombra, és lefagy az egész, csúfosan, menthetetlenül, és nincs autosave, és rájössz, hogy nem mentetted le az eddig megírt számot...

...akkor vagy szétversz valami recsegős/szilánkokra törős dolgot, súlyos károkat okozva környezetednek és magadnak, vagy sóhajtasz egy nagyot, elszívsz egy cigit, túlteszed magad a saját hülyeségeden, és összerakod újra a számot.

ami persze jobb lesz, mint az első körben. és csudamód a gép sem recseg-ropog a terheléstől. és új ötleteid lesznek. és összerakod az első számot a frissen elkészült házistúdiódban, hajnali f4 már, de rá se rántasz, örömtől és büszkeségtől repesve osztanád meg... persze ilyenkor már egy barátod sincs se msn-en, se skype-on. sebaj. amúgy is aludni kéne.

az egész úgy kezdődött, hogy tegnap felugrott benő, hozott néhány, neki már nem kellő kábelt meg egyéb cuccokat -- ebből a midi kábel életmentő volt, kiderült, hogy nincs baja az emumnak, megy rendesen a midi in (az out meg kit érdekel); s ha már ott volt, gondoltam befogom némi gitártesztelésre. (ugyanis gitárt még nem vettem fel az új cuccommal.) miután jobbára behangolta júliát (bár nem tudok gitározni, van egy nagyon szép, bár némi javításra szoruló telecaster-klónom, egy igazi jolana! na, ő júlia. a basszusgitárom pedig emma. és ugyanolyan a festésük, nagyon szépen mutatnak egymás mellett.), feljátszott egy kb. 20mp-es riffet. aztán mennie kellett, hiába no, ilyen a családos ember. miután kikísértem, és visszajöttem, elkezdtem hallgatni a felvett riffet, és ihletet kaptam.

még gondolkozok rajta, hogy hogyan osszam meg veletek. kicsit béna, mármint nincs teljesen ritmusban, a szöveg halandzsa jobbára, meg csak egyszer énekeltem fel, szóval eléggé barkács, ennek ellenére a hangulata és a hangzása a legjobb, amit eddig csináltam.

és ez újabb példája annak, hogy miért is benő a legjobb barátom. valahogy lelkileg nagy együttmozgás van, ez pedig kendőzetlenül megjelenik mindig, ha együtt zenélünk. az ötletei megihletnek, és a legjobbat hozzák ki belőlem.

és még az is bizonyítást nyert, hogy a hammond orgona/zongora/jazzgitár/perka hangszerelés az egyik legjobb dolog a világon.

bár én speciel nem így főzőcskézek, attól még ez érdekes kiselőadás.

azért valljuk be... volt már ilyen eset legalább egyszer mindenki eletében.

ja, zöld lakótársaim, de főleg lajos, a fikusz, és oszkár, a nemtommilyenfélkaktuszizé nagyon értékelik ezt a meleget, meg azt, hogy megtaláltam a kis kézi permetezőmet. oszkár lassan akkora, hogy nagyobb cserépbe kéne költöztetnem, lajos meg szaporán hozza az új leveleit (egy évben kb. 2-3 hónapig nő, aztán berendezkedik kényelmes létezésre). jó érzés úgy otthon lenni, hogy reggelre lehet, hogy új hajtás köszönt.

lám, a növény-fázis már megvan, lassan 2 éve élnek itt, és virgonckodnak.

az állat-fázis asszem kimarad. kicsi a lakás, úh kutya nem jöhet szóba. macska a szőrallergia miatt bajos. lehet, hogy ugróegereket kéne tartanom.

jöhet az ember.

jöhet?