egy pillanatra nézzük meg, mi ez a szeretet... de hogy? nem lehet definiálni, hiszen csak önmagával tudnád definiálni. azt viszont tudhatod, hogy mi az a táptalaj, amiben a szeretet megfoganhat: tisztelet, megértés, elfogadás, és empátia. ezek nélkül a szeretet elfonnyad, elpusztul, sőt, ami a legrosszabb: ki sem nyílik.
a szeretet talán az a melegség, hogy mégsem vagyunk egyedül, bezárva a saját világunkba, örökös magányra ítélve.
a szeretet talán az a nyugalom, amit akkor érezhetünk, ha magunkba tekintünk, és bár nem tetszik minden, amit látunk, mégis látjuk a pillangót, aki kifejlődhet abból a bábból, amik vagyunk. sőt, ki tudja, a nagyon szerencsések talán már a pillangót látják, mikor magukba néznek.
a szeretet az a fénysugár, ami a fizikai lét néha reménytelenséget sugalló ködfátylán át tud törni, ami meghazudtolja a fizika törvényeit, mert minél többet adunk belőle, annál több lesz belőle nekem, neked, mindannyiunknak.
a szeretet az az ölelés, ami a tékozló fiút és lányt is befogadja. mindig.
krisztus valami nagyon mély, nagyon emberi dologra mutatott rá: a világ olyan lesz, mint amilyennek mi magunk látjuk, érezzük magunkat. a "szeresd felebarátaidat, mint magadat" kifejezés egy igazi kétélű kard: aki nem szereti magát, az másokat sem fog szeretni (egyszerűen nem tud; lehet, hogy ő azt szeretetnek hiszi, amit csinál, de abból biztosan hiányozni fog a tiszta szeretet egyik legfontosabb hozzávalója: a feltétel nélküli elfogadás, a tisztelet); aki igen, az már képes lehet rá. és milyen fura, hogy aki nem szereti magát, az sem szegi meg a parancsolatot, az mindössze magának teremt, előbb vagy utóbb, egy élő, lélegző földi poklot. aki pedig megtanulja szeretni önmagát, az pedig először magának, majd másoknak is megteremti a ragyogó, meleg földi mennyországot.
hadd egészítsem hát ki a krisztusi tanítást: "értsd meg magadat. fogadd el magadat. és ha megértetted és elfogadtad magadat, akkor szeresd magadat, és szeresd felebarátaidat ugyanezzel a szeretettel."
ratzinger úr! nem ezt kéne inkább tanítani?
ígérem, egy darabig most utoljára nyúlok hozzá a vallás-témához, de az elmúlt pár napban eszembe jutott néhány gondolat, és úgy érzem, beértek annyira, hogy megosszam őket veled.
tehát, ahogy már mondtam, nem vagyok kibékülve a katolikus, sőt a legtöbb keresztény egyház működésével, legalábbis ami az ige, az igazi ige terjesztését illeti. véletlenül elkeveredtem az index fenegyerek-újságírója, twa (tóta w. árpád) blogjára, ahol a régebbi cikkei között találtam egy, az enyéhmez hasonló, de talán frappánsabb (és emiatt, azt hiszem, egy kicsit torzítottabb), erős kritikát ratzinger úr pokol-téziseiről. a hozzászólások között pedig néhány igencsak érdekes gondolatot, főleg a "jézus hogy értette valójában"-témakörből.
lehet ám, hogy hírmagyarázóknak dőltünk be, és nem is úgy van az, ahogy azt mi tudni véljük -- bár teljesen ratzinger úr profiljába vág --, és a pokol a vatikán feje szerint is csak egy metafizikai elképzelés, de a pokol, mint az ember saját pokla, itt a földön, az valóság.
nos, ezzel valamilyen szinten akár ki is tudok békülni. még nem voltam aktív pantheista (mint most már vagyok), de már akkor is, fiatal fejjel, nem bírtam egyszerűen elképzelni egy pokolt, ördögökkel. azt azonban, hogy a pokol és a menny itt van a földön, körülöttünk, és csak rajtunk áll, hogy melyiket vagy hogy melyiket milyen arányban látjuk: azt igen.
aki, mint én, már átélt egy két lábon kihordott idegösszeroppanást, aki képes volt elidegeníteni a barátait és a saját családját, aki körül omlottak már össze dolgok -- véglegesnek látszódva --, az tudja, mint én, hogy a pokol, a földi pokol nagyon is valóságos dolog. aki pedig, szintén mint én, képes volt kijönni ebből a pokolból, aki önmaga is megtapasztalta, mekkora ereje van a megbocsátásnak és újra befogadásnak/befogadtatásnak, az tudja, hogy a menny, a földi mennyország is valóságos.
és itt kanyarodnék vissza ahhoz, amit igazándiból mondani akartam, amiről igazából mesélni szeretnék neked: a szeretethez.
aki olvasta a bibliát, és megpróbálta a szöveg metatextusát kiolvasni, mondhatni, a sorok közti értelmet, az tudja, nem túl egyszerű munka. (az ószövetséget most ebből a szempontból hagyjuk, hiszen az hozadéka annak az egyszerű ténynek, hogy maga a kereszténység egy zsidó messiás életéből és halálából, majd feltámadásából született.) az újszövetség lényege, szerintem, nem krisztus születésének, életének, cselekedeteinek, halálának és feltámadásának néhol kriptikus visszamondása, hanem az ő tanításainak az átadása. és sajnos, mert emberek voltak az apostolok is, ez a rész valahogy elsikkadt.
pedig szónokolják sokan, és talán te is tudod, hogy mi volt a legfontosabb krisztusi tanítás: "szeresd felebarátaidat, mint magadat." a szeretet.
lehet, hogy sajnos sokan, mint én eddig, bár értettük a szavakat, és éreztük fontosságukat és igazságukat, igyekeztünk is eszerint cselekedni, de nem jöttünk rá, hogy mennyire mélyre ható ez a pár szó; és hogy pontosan mi hiányzik ebből a tanításból, legalábbis a megőrzött formájából.
mintha hiányozna egy egyenlet egyik oldala, és így a csoda nem működőképes.
igen, jól sejted: ez az oldal te vagy. meg én. meg ő, meg mindnyájan. *mi*, mi hogy is állunk a szeretettel, ha magunk felé kell azt éreznünk?
minden, ami rossz ebben a világban, végül is levezethető két okra: az ember, aki nem tudja szeretni önmagát, és az ember, aki emiatt (vagy más miatt) nem tudja szeretni embertársát. gondold csak végig.
ha mai szemmel nézzük, krisztus a legmélyebb pszichológiai mechanizmusokra utalt egyszerű példabeszédekkel és ezzel az egy, de annál mélyebbre ható parancsolattal. kérdezz meg bárki praktizáló pszichoterapeutát, a nem fiziológiai eredetű lelki bajok túlnyomó részében a háttérben egy egyszerű, ám a kaszkádeffektus miatt annál rettenetesebb hatást kifejtő tény van: az ember nem szereti önmagát.
azt tudjuk, hogy az aggresszív viselkedés, a túlhangsúlyozott dominancia (vagy annak vágya) tulajdonképpen egy kényszercselekvés, palástolandó az adott ember mély önbizalmi válságát; a klasszikus "átesünk a ló túloldalára"-dolog, vagyis kompenzálás. az viszont, aki szereti önmagát, az miért próbálna mindenképpen jó fejnek tűnni, vagy vezérürüvé válni, miért próbálna aggresszíven fellépni, ha egyszer nincs mit kompenzálni, hiszen ő "így" is jó önmagának? és vajon ki az, aki ezek után megüti "felebarátját"? (és most hagyjuk az olyan lelki torzulásokat, mint a pszichopátia; az más eset.)
kisebbségi komplexusod van? képtelen vagy megbízni az emberekben? szigort követelsz és tartasz, csakazértis? éjt nappallá téve robotolsz, hogy "anyagi" biztonságod legyen? mereven elutasítasz minden újat, ami ütközik a megszokott tapasztalataiddal? kétkedsz mindenben, és szellemi felsőbbrendűségbe menekülsz a hideg elől?
ember, hol a szíved? miért nem vagy képes szeretni önmagadat? úgy igazán, úgy, hogy tiszában vagy hibáiddal és erényeiddel, úgy, hogy megbocsájtod bűneidet magadnak, de tanulsz belőlük? miért nem fogadod el magad végre?
