na, megint estem. megint nagyot. megint vilmossal (az outimmal). megint este, megint esőben, de most ismeretlen útvonalon (plusz némi raices-el a szervezetemben), de hát miért mentem gyorsabban, mint kellett volna... (a monster magnetet okolom, olyan jó zene.)
eredmény: vágás+véraláfutás a bal lábszáramon (de bent! mi lehetett, talán a pumpa-tartó?), horzsolások+zúzódás a bal térdemen (már megint... szegény térdem, ha én lennék az, felmondtam volna már nekem), egy mélyebb vágás, horzsolások+zúzódás a bal könyökömön, két zúzódás+púp+horzsolások a fejemen/homlokomon, plusz a bal fülemet is lehorzsoltam egy kicsit, meg egy-két horzsolás mindkét kezemen (de a jobb oldalin hogy? valszeg leöklöztem a kormányt). viliben nincs nagyobb kár, bár a fékváltókarok ijesztő szögben befordultak (és már megint egy rejtély: a bal oldalamra estem, akkor hogy fordult be a jobb oldali kar? ennyire megrántottam volna?), de azt már kijavítottam, és az elsőre javíthatatlannak tűnő első lámpát is megbuheráltam, az is megy; ami megmaradt, az 8as az első és hátsó kerékben, nem vészes, de majd centíroz(tat)nom kell.
erre mondják az angolok, hogy "- are you hurt? - my body, not that much; my pride, a lot."
megint jó fej autós (megállt mellettem a mögöttem jövő), kiszállt a csaj az anyósülésről, hogy egyben vagyok-e; mikor felálltam, és kitapogattam a fejemet, hogy vérzik-e (nem vérzett), meg egyáltalán, fel tudtam állni, és rávigyorogtam, hogy úgy tűnik, egyben vagyok.
5 perc kilégzés-belégzés-technikai ellenőrzés után már mentem is tovább, az úton hazafelé (próbáltatok már egymás fele álló fékváltókarokkal fékezni? izgalmas, mondhatni) még beugrottam benőhöz, ott kimostam a sebeket+a kesztyűmet (az egyik kicsit vérfoltos lett, de kijött belőle... a koszról nem is szólva), aztán itthon még csobbanás egy forró fürdőben (ja, mert esett is, és átáztam), aztán javítás, aztán hajcsi.
azért a hétvége maga jó volt, szombaton dával elnéztünk a kuplungba, a szarhonya nevű poénpunk együttes koncertjére (a verdikt: kurva jók vagytok, fiúk!), voltak klasszikusok is rendesen, a saját számok is rendben vannak, a hangulat igazi punk (azért egy kis kacsintással, nehogy túl komoly legyen a dolog), és az, hogy a dobossal, mint kiderült, kb. 10 éve egy kórusban énekeltünk, az már csak a slusszpoén (de komolyan már, ennyire pici budapest?).
tegnap este, a baleset előtt pedig jó kis borozás berannával, kint a viharban, gyönyörű villámokkal kísérve.
amikor hajtottam, hogy odaérjek a találkozásra, már sűrűsödtek a viharfelhők, olyan szél fújt, hogy engem is majdnem el, fenyegető, sötétszürke egek, kevés fény, és mindehhez a monster magnet-féle doomsday és god says no számok, adrenalinpumpa, és hihetetlen jó "jön a világvége, és nagyon jól fogok szórakozni rajta"-hangulat.
sok látszólag rosszban van valami ihletett és isteni. ez a lényeg. meg az, hogy a megfelelő időben, megfelelő helyen, megfelelő zenével, és átélni. pont.
az élet szép, még akkor is, ha néha nagyokat esünk benne.
(a teljes képhez hozzátartozik, hogy ennek az esésnek a következtében kerülök majd szeptemberben embóliával kórházba. itt nem kezeltek rendesen. illetve félre. de ez majd csak szeptemberben. hm, mókás így, utólag, szerkesztgetni a bejegyzéseket...)
