tegnap, amikor épp kitörőfélben volt a vihar, és néztem, ahogy a fák hajladoznak a széllökésekben, elgondolkoztam, hogy vajon a fák élvezik-e, hogy mozognak. végül is életük nagy részében állnak, szívják fel a tápanyagokat kacskaringós gyökereiken keresztül, élvezik a napsütést (ha van) és fotoszintetizálgatnak, meg a szél erősebben-gyengédebben fújdolgálja leveleiket. aztán egyszer csak jön egy ilyen orkán-erejű szél, és az egész törzsük csavarodik, ropog, néha egy-egy águk le is tör.

ha belegondolsz, milyen lehet fának lenni, egy ilyen orkán biztosan rém izgalmas, esetleg félelmetes lehet. és ekkor kitaláltam, hogy az orkán az a fák extrémsportja, és a bevállalósabb fajtája biztos valahol élvezi ezt. a letört ágak pedig sportbalesetek.

ez is mutatja, hogy mennyire kicsavarodott néha a gondolkozásom.

aztán ahogy full-blown módba állt a vihar, dörgött az ég, szakadt az eső, estébé, a villanásokból arra gondoltam, hogy istenke traffipaxa dolgozik ám rendesen, a föld nevű bolygó biztos túl gyorsan pörög saját tengelye körül.

ez is.

aztán amikor elindultam a wébébe, hogy dával és társaságával találkozzak, az eső utáni utcán sétálva (no, volt néhány *sportbaleset*, gondoltam, a letört ágat átugorva a vihar utcában -- no és ez már mennyire alkalomhoz illő utcanév!), és kiértem a vörösvári-vihar sarokra, és egy pillanatra megállt bennem az ütő, ahogy felnéztem az égre.

visszaadhatatlanul csodálatos volt.

felül egy nagy, szürke viharfelhő, de kb. a horizont felénél (horizontálisan ám!), alatta, ott volt a tiszta, alkonyi ég. pest fele fordulva még ott volt a viharfelhő, tehát szürke háttér, de az épületek ablakain már a naplemente tükröződött, és ez valahogy elmondhatatlanul gyönyörű volt.

aztán meg magamban, a villamoson, imogen heap "clear the area"-ját hallgatva azon gondolkoztam, hogy végül is minden emberi lelki baj levezethető a szeretet hiányára. még akkor is, ha a baj az, hogy látszólag túl sok a szeretet. és hogy milyen egyszerű kis lények vagyunk mi alapvetően, és hogy mennyire el tudjuk rontani az életünket azzal, ahogy hibás elméleteket állítunk fel, zsarolunk, harcolunk, szembemegyünk, szenvedünk, üldözünk, kierőszakolunk, könyörgünk, hazudunk, lopunk, csalunk, imádkozunk, üvöltünk, sírunk, nyöszörgünk, játszmázunk, mindezt csak azért, hogy szeressenek már végre, és hogy mi is szerethessünk.

és ebben is van valami felemelően tragikus és szép.