az, hogy eszméletlen hőség volt (30+ fok, és végig napon kellett menni), az egy dolog.

az, hogy szinte végig ellenszél volt, az megint egy dolog.

az, hogy a három (vagy már négy) hete elszenvedett esés most bosszulta meg magát igazán (a vérömleny, ugye, amit a doki nem volt képes lecsapolni), hogy aszófő környékén már-már csillagokat láttam a térdem miatt, az sajnos egy igen fontos dolog.

az első verseny, amit feladtam. igen, feladtam. 150 km után (már csak 60 km lett volna hátra). nem akartam ugyanis, hogy hónapokra bringaképtelen legyek.

hogy is mondja "a háború művészete"? a bölcs harcos megválasztja a harcait, és tudja, mikor kell visszavonulót fújnia.

nekem most kellett. csatát vesztettem, igen, de azért háborút nem. jövőre újra. addig meg most hagyok két hétnyi időt, hogy meggyógyuljon a bal térdem és a lábszáram (és hogy végre tényleg felszívódjon a vérömleny, tény, már kezd felfele, a felszín fele terjedni. ott bent, az izmok és ízületek között nem móka, amit csinál), aztán kemény edzésbe kezdek. meg szerelek még egy-két dolgot vilmoson.

szóval észérvekkel tökéletesen tudom, hogy jó döntést hoztam a hosszútávú egészségem szempontjából. de azért rohadtul keserű dolog ez, nekem, aki szinte sose ad fel semmit, hogy erre kényszerültem.

még jó, hogy a sporttársak megértőek voltak.

(nb: feladni sem volt egyszerű. aszófőnél meghoztam a döntést, hogy letérek a mezőnytől, és a tihanyi révnél visszamegyek a déli partra, aztán vagy visszacangázok siófokra (nem szerettem volna), vagy elkapok egy vonatot szántódnál. no, kompromisszum lett, zamárdiban szálltam fel. de mint mondom, feladni sem volt egyszerű, mert ahhoz, hogy aszófőtől eljussak a révig, fel kellett kaptatnom egészen tihany óvárosáig (fel a hegyre, nem is kis menet), és onnan végigzúzni a révig. szántódtól meg zamárdiig, szerencsére az rövid, 3 km volt.)

hát ez van.