van az az aforizma, hogy "egyél tehénszart, egymillió légy nem tévedhet". kicsit ennek a vonalában döbbenek rá dolgokra, és bár a helyzet korántsem ennyire egyértelmű (és korántsem ennyire büdös), de mégis, amire kezdek jutni, az erőteljes elgondolkoztatásra késztet ebben az egész társkeresős hacacáré dolgában.
sokan vélik azt, hogy az embernek akkor jön el a társa, amikor felkészült rá, amikor megérett a helyzet. sokan vélik azt, hogy egy kétkedő szívet tartós harccal be lehet venni. sokan vélik azt, hogy várni kell, várni, nem lehet siettetni a dolgokat. sokan vélik azt is, hogy az igazán romantikus, amikor az egyik fél akár bohócot (vagy inkább hülyét) csinál magából egy talán idejekorán jött vallomással, és hogy ez működik. sokan hiszik még azt, hogy egy érzékeny, ámde férfias pasi a nők álma.
volt olyan az idő, amikor én is teljesen egyetértettem ezekkel. no nem minddel egyszerre, de megvoltak ezek a korszakok.
ma már az erre épülő naivitásomból szinte semmi nem maradt. igazán nem is sajnálom ezt a veszteséget; a naivitás az a celofán, amit az élet törvényszerűen lefejt rólad, mielőtt felfalna. idealizmusom annál több maradt, de néhány kritika fényében - és a kritika nem a blogot érte, hanem engem, mint embert (egyetlen, szerintem nem túl átgondolt kritikát kivéve csak szeretitek a blogomat (vagy nem olvassátok), és ez azért örömmel tölt el) - arra kell rájönnöm, hogy korántsem vagyok annyira rendben, korántsem vagyok annyira "készen", mint azt gondoltam volna.
igen jól és hitelesen alakítottam a rendben levő ember szerepét, de lám, mindig eljön az a pont, mikor félrecsúszik az az álarc, kiderül a csalás. rámkiáltottak: a császár meztelen!
bár mindenki valahogy másképpen fogalmazta meg a dolgot - túlzott, félelmetes tudatosság, távolságtartás, felelősségvállalási kényszer, "valami keserűség", extrovertáltság, elfojtás, inkonzisztenciák, vagy egyszerűen a "nincs meg benned az a plusz, amit keresek" paradigma -, a lényege mégis ugyanaz. "majdnem, de mégsem" találati arány, az örök második helyezett posztja. más-más fogalmazás, de a közös nevező: valami nincs rendben velem.
ennyi visszautasítás után (no nem mintha én megtettem volna konkrét lépéseket; nem, ahhoz túl visszahúzódó vagyok, ha már az ösztönöm azt érzi, hogy egy kaput nem szivesen nyitnak meg nekem, akkor nem fogok rajta csakazértis döngetni; szóval nem sajnálom magam, ne sajnáljon engem senki, így alakultak a dolgok, és kész), ennyire egyfele mutató okok miatt, ilyenkor az elme meghajlik a tények előtt, és beismeri, hogy valami bűzlik dániában.
régen nem okozott ennyi nehézséget társat találni. igaz, mint utána rendszeresen kiderült, a királykisasszony helyett véletlenül a sárkánnyal jöttem össze, vagy ami még rosszabb, én voltam a sárkány, de legalább most már én sem megyek bele félmegoldásokba. most azonban töröm a fejem, hogy ezen kívül vajon mi változhatott. ilyenkor jön jól occam borotvája, és ami marad, bármi furcsa, az kell, hogy az igazság legyen.
ha nem a kinézetem, ha nem az eszem, ha nem a szellemem, ha nem a szociális státusom az (hiszen a visszajelzések alapján ezekkel rendben vagyok), akkor mi marad? a lelkem, és ennek folyományaként a kisugárzásom. márpedig az döntő.
eddig azt hittem, hogy lelkecskémmel és a kisugárzásommal minden rendben. ez utóbbiról tudom is, hogy van, csak kicsit másmilyen, mint amit képzeltem. ezek szerint nincs minden rendben, sőt.
mivel pont a minap találkoztunk szembe a pszichológia-szemináriumon a kognitív disszonanciával, mint jelenséggel, nem nehéz azonosítani, hogy ami jelenleg zajlik bennem, az bizony egy szép disszonancia, mely előbb vagy utóbb (fel)oldási kísérletet fog eredményezni. mi van azonban, ha ez a mostani helyzet egy régebbi disszonancia feloldásának hozadéka, amikor elhitettem magammal, hogy rendben vagyok, teljesen?
mi van? mi lenne? becsaptam magam. hát teremtőm, nem az első és nem az utolsó alkalom, sem számomra, sem úgy az emberiség döntő hányada számára. volt idő, amikor az efféle kegyes önhazugság még épített engem, megvédett és óvott, hogy erősebb lehessek. az az idő viszont már elmúlt, végérvényesen. nincs más választásom, mint szembenézni magammal, és megkeresni, hol húzódik meg az eredendő hiba.
egy baj van ám: ezt ésszel, logikával aligha fogom megtalálni, hiszen e kettő vezetett el idáig. az eddigi problémamegoldó eszköztáram ezen a ponton kudarcot vallott, így nincs más hátra, mint egy kicsit visszavonulót fújni, visszatérni a táborba, és kitalálni, hogy hol csúszott el a haditerv és hogy lehetne helyrehozni.
ne értsetek félre: nem sajnálom magam. az önsajnálat ehhez nem kreatív dolog. nem vagyok kétségbeesve sem, nem fogom elnyiszálni a csuklómat, sem egyéb más módon nem fogom magam kiradírozni az életből, nem csinálok teljes pálfordulást, egyáltalán, semmi ilyen radikális dolgot. társkeresésemet sem tartom halott ötletnek (bár koraszülöttnek, most már látom, igen), itt maradok, írok tovább (amikor épp van mit vagy miről vagy hogyan), csak tisztázom, hogy azért nem olyan tiszta a kép, mint hittem.
amit most leírtam, főleg magamnak, magamért kellett leírnom (a grafománia már csak ilyen, feszültséglevezetésre kiváló eszköz), meg azért, hogy senkit, véletlenül se ringassak fals reményekbe, legfőképpen magamat nem.
egy-két ötletem már van, hogy merre, miért induljak el (pl. a felelősségvállalási kényszeremet igen jól magyarázza egyrészt az egyre erősödő apai ösztön, melynek nincs jelenleg célpontja, másrészt az, hogy olyan sokáig nem vállaltam magamért a felelősséget, és most valahol kompenzálok, mivel szégyellem magam; a keserűségemet a sok-sok, hangsúlyozottan nem mostani negatív tapasztalat és a mostani hibák miatti kilátástalanság, stb.), az út biztos nem lesz egyszerű, a megoldásokban csak magamra, de "tényfeltárásban" rátok, akik élőben is elbeszélgettek velem, is támaszkodhatok. és ettől már nem tűnik annyira reménytelennek és ijesztőnek a rám váró út.
köszönöm a figyelmet, a legközelebbi viszontolvasásra.
