csak jönnek a spamek. az évszázad legfontosabb orvosi felfedezése! részvényt vegyenek! tartsd meg a barátnődet! (viagrával, persze. meg cialissal. meg valiummal.) még nagyobb péniszt, irigyeljenek a többi pasik. (mi?!)
közben pedig még mindig pörög bennem egy-két dolog. nem, nem a tegnappal kapcsolatban, abból csak az maradt ki, hogy vettem fokhagymás-kapros kecskesajtot is. elvégre mit ér egy borfesztivál legalább egy sajt-stand nélkül? (semmit. a minőségi bor és sajt édestestvérek. legalábbis így vallom.) meg egy reggeli-ebédként elfogyasztott pompos, ami most hihetetlen finom volt, de az nem annyira különleges.
pörög a pénteki pszichodráma, például. a várakozás, ami folytatódik azóta is (kóbor szeszély, te remény, te), csak csendesebben, no amiatt olyat csináltam, amit még soha: játékajánlatomat a választási körben visszavontam. mert nem voltam felkészülve a lejátszásra, mert nem láttam előre, hogy ebből hogy lehetne játékot csinálni, mert nem volt kedvem valakit megszemélyesítve látni. többször az este folyamán legszívesebben hazamentem volna, végül maradtam, sőt, még fontos szerepet el is játszottam (megint én voltam a "pasi" -- nem csoda, hogy én kapom ezeket a boyfriend-szerepeket, én vagyok az egyetlen XY kromoszómapárral rendelkező egyed a csoportban --, most épp egy olyan pasi, akit a friss barátnője nem szándékos, de mégis megtörtént figyelmetlensége miatt bántódott meg és szenvedett némán egy helyzetben; nem volt nehéz azonosulnom a szereppel, volt már ilyenben részem rendesen), lelkileg rossz csak a kibékülés különböző módozatainak lejátszása volt, elviselni azt, hogy túl szép, túl fájdalmas. (ha nincs hamburger, és hamburgerre vágysz, és látod, ahogy mások hamburgert esznek, vagy ha csak egy pillanatra megízlelhetsz egyet, ami nem a tied, akkor az fáj. nagyon. mert bármi is van, neked nincs saját hamburgered a kezedben.)
a kérdés egyébként az lett volna: miért adom fel ilyen könnyen egy bizonyos területen a harcot, miért taszítom magam a bizonytalanság első jelére a csendes meg- és feladásba? na, ezt játsszd el. lehet? nem lehet. vagy nem tudom.
pörög az is a fejemben, ahogy szombaton az auchanban kutattam egy bizonyos típusú és márkájú pelenka után (hiába, rövidesen babanézőbe megyek), én, aki addig a bébiosztály közelébe sem tévedtem, ott állok, és érzem, hogy milyen, de milyen jó lenne, ha már a saját kölkömnek keresném a bizonyos típusú és bizonyos márkájú pelenkát... hogy milyen fess látvány lehetnék bicajos szerkóban, amint ott őgyelgek a polcok között, kispapa, sportos legény, és milyen jó apuka, és egyáltalán... szívfájdító tud ez lenni, főleg, hogy sehol sem tartok még ebben. (és lám, vasárnap, nem előkerült ez a gondolat megint? és egy vadidegen kissrác, tán ötéves forma lehetett, megjelenése és gyors barátságkötése velem és levivel, és az ajándék bodzavirágok, hát igen, a fenébe is, sajátot akarok, sajátot akarok!)
ezek után kéne most levonni a tanulságot, amit csakazértsem teszek. az biztos, hogy érzékeny lélekkel vert meg a teremtő, de ezzel, hála az égnek, asszem nem vagyok egyedül. és ebből még nem sok következik.
