Mindennapi Tenyerünk

nem tudom, lehet, hogy a nappalok most kicsit hidegebbek, mint voltak, de a mai éjszaka volt talán az első olyan, amikor határozottan nem fáztam (igen, vagyok annyira bolond, hogy mindig csak maximum annyi ruhát hordjak, hogy ne fagyjak meg, kivéve, ha beteg vagyok). még valami tudatosult, a kis mp3-lejátszómon (és a benne üvöltő the who-n) keresztül, mégpedig: a kedvenc madárcsivitem is visszatért, az a bizonyos éjszakai. fülemüle, vagy rigó, vagy pacsirta? ilyenkor kéne egy madárhang-cd, gyorsan azonosíthatnám. sebaj, a lényeg a dal: ez a madárdal a szép éjszakák örök soundtrack-je, tavasztól őszig, amikor az ember legszívesebben le se feküdne. (sanszos, hogy rövidesen kihúzom a fülemből az egyébként remek "who are you" lemezt, és kiállok egy kicsit füstölni a folyosóra, hallgatni a madárdalt. mert jól esik.

(pár nappal ezelőtt meghallottam, hogy a denevérek is visszatértek. valamiért ez is nagy örömmel töltött el, és csak hallgattam nagy csendben egy darabig a cirpogásukat. igen, negyedik emelet, felettem már csak egy, afelett a padlás a denevérek birodalma. speciel én boldog vagyok emiatt; az a tény, hogy annyi sok élet (az emberin kívül) van körülöttem, még amikor alszom is, valamiért nagyon megnyutat. meg egyáltalán: van valami már-már varázslatosan életteli ott, ahol lakom, a 7-8 ház által körbeölelt óriási zöld rengeteg, egy igazi kert. már csak emiatt megéri itt lakni. még a fürdőszobában időnként ténfergő ősrovarokat is szeretem, gyönyörűen, kecsesen mozognak, mint megannyi öntudatos higanycsepp. a csótánynál persze meghúznám a határt, és genocídiumba kezdenék.)

(közben kitártam a bejárati ajtó ablakát -- még egy előny az újépítésű házakkal szemben --, hadd jöjjön csak be az a fülemüle/pacsirta-ének (a rigót közben kizártam a fejemben, annak sokkal pörgősebb, élesebb az éneke), olyan a dallam, mint maga az élet: középről kezdi, a mélybe bukik néhány ravasz fordulattal, majd feltör, és magasan, önfeledten vidám(nak ható) csivitelésbe torkollik. néha, látszólag véletlenszerűen, egy-egy könnyed, már-már laza emelkedő-süllyedő-emelkedő hangsor is elhangzik. hejj, ha tudhatnánk, miről csivitelnek -- nagy kiábrándulás lenne, az biztos (de vegyük akár a gaelic nyelvet: azon, ha káromkodnának is, tömény dallamnak hangzana. van ez így). de eszembe jut az is, amikor a szabad ég alatt éjszakáztam néhányszor, mellettem a tábortűz még meleg, de lassan kihunyó parazsa (már amikor volt), én a hálózsák kényelmébe vackolódva (már amikor volt...), a csillagok milliárdjait tétován, céltalanul kémlelve (már amikor nem volt felhő), a hangokat figyelve... város, város, mit vettél el tőlünk?!)

furcsa, de természetes, hogy kellenek körém az emberek. no nem mindig, de a legtöbb felismerésem, rácsodálkozásom szinte mindig társaságban történik; nem is feltétlenül azért, mert valaki mond valamit arra, amit én mondtam, vagy fordítva (és néha, nagy néha ritkán, pillanatokra, úgy érzem, mintha nem is én beszélnék, az én hangom, de valami vagy valaki nálam sokkal-sokkal bölcsebb szavait formálja a szám; ez talán isteni kegy), nem, néha elég az, ha valaki olyan van ott, aki már sok ideje ismer, akivel sok mindenen átmentünk együtt (nem tudom, a nőbarátságok milyenek; nekem ilyen az igazi férfibarátság, konfliktusokban, örömben, bánatban, dühben és együtt megélt csodában edzett), és hirtelen egy zene, egy mondat, egy pillanat, egyfajta deja vu, és összeáll egy gondolat, ami még csak nyomokban sem volt meg addig. ilyen az, amikor régi zenésztársakkal együtt zenélsz, már nem is mondod, mit hogyan, egyszerűen leültök, és zenéltek, ki-ki a maga részét, alázatosan. ilyen az is, amikor hallgatod a frissen megismert, de mégis már majd' 30 éves zenét, együtt éled át valakivel azt, hogy micsoda erő és élet van benne még most is (hogy egy cseppet sem öregedett), és akkor...

...jön egy felismerés. mi lett volna, ha anno, még formálható 15 éves koromban, épp az első (beteljesült) szerelmem előtt, nem a pink floydot választom kedvenc időtöltésemnek, miután egy zenebutikban meghallottam a learning to fly-t? (az a lemez volt az első saját lemezem, amit az összespórolt zsebpénzemből vettem; igazi, klasszikus vinyl, amit még a tesla lemezjátsómon hallgattam agyon.) ha az unokatestvérem akkori férjének a gyűjteményében nem a marillion foglalta volna el a legdicsőbb helyet? mi van, ha akkor, valamiért, a the who-ra kattanok rá ugyanolyan hévvel, mint a pink floydra, mint a marillionra? (hiába, lelkesedő természet vagyok. ilyennek teremtettek a gének és a szülőszoba, ilyen is maradok. pont.)

hogy miért fontos ez? aki pink floydot hallgat, előbb vagy utóbb elérkezik a Falhoz (the wall), ami a tömény önmegcsömörlés, kétségbeesés és elhidegülés apoteózisa. aki olyan kis magányos és kicsit elveszett lélek(nek érzi magát), mint akkor én, könnyen horogra akadhat, és hipp-hopp, észre sem veszi, már felépült köré a saját kis fala. aztán innen sok szerencsét a kijutáshoz! vagy, mint a marillion esetében, beleütközik a clutching at straws alkoholizmussal átitatott tehetetlenségéhez, a fals lázhoz, hogy majd évekkel később, az első törés előtt pár hónappal, te magad is átéld azt, hogy milyen az az állapot.

és úgy érzem (persze, lehet, hogy csak így ezzel a benőttnek tűnt fejlággyal), hogy aki a the who-n nevelkedik fel ebben a befolyásolható korszakban, az életteli, a rendszernek simán vigyorogva fityiszt mutató, normális, és helyenként, ahol kell, érzékeny emberré válik, felesleges ál-komorság körök nélkül.

mi van, ha én ezen a zenén növök fel? milyen ember lettem volna? (és ne gyere azzal, hogy a zene nem határozza meg egy ember fejlődési irányát; dehogynem, persze nem kizárólagosan, de aki a zenét komolyan veszi, az komoly(an is vehető) zenét választ magának, aminek a hangulata, világa sokáig körbelengi a cseperedő életét, mondatokat, fordulatokat, pillanatokat és érzéseket ad neki, amik még talán nem is voltak meg benne.)

persze az is lehet, hogy most jött el ennek a zenének az ideje az életemben (mint ahogy a b-52's-nak is), amikor már önmagamnak is elegem lett a felesleges körökből, a megjátszásból, a csak udvariasság miatti diplomatikusságból, és végre az életet élvezném úgy, ahogy van, amennyiben ebben nem akadályoznak (ha igen, akkor meg harcolok azért, hogy ne tegyék. pont.). mert ez a zene erről szól. önmagad vagy, kit érdekel, hogy más mit gondol erről. okos vagy, mert figyelsz és jól kombinálod a megfigyelt dolgokat. képzelőerőd van. helyed van a világban. erős vagy, és a kétkedésed és szomorúságod is egy titáné. erről szól ez a zene.

tudod, így van ez: a fontos dolgok mindig rádtalálnak. vagy te találsz rájuk. pont akkor, amikor szükséged van rájuk. vagy nekik rád. kölcsönösség. és semmi, de semmi nem történik véletlenül.

teljesen független hírek ezektől: remek volt a túra, a virágos-nyeregre mentünk. és én eddig azt hittem, hogy a hármashatárhegyre a kolosy tértől felfele vezető út a legkeményebb hegymenet itt pesten... hát nem az. helyenként már-már az életemért aggódtam.  de megvolt, végre terepeztem egyet sharonnal (már jó régen csak az aszfaltot látta szegényke; igaz is, pöccre egy év alatt meglett a 4000. kilométer is, az óra tanúsága szerint; vili még 880 km körül áll, de hamarost ott is meglesz az ezres), és gyönyörű volt a virágos-nyereg, tényleg. az egy dolog, hogy most úgy érzem, mintha keresztülnyomtak volna egy mángorlón, az élmény megérte.

és és és ma este találtunk tibivel egy új karaoke-helyet (teljesen véletlenül, csak egy sörre ugrottunk le a szilvupléba(/be?), erre karaoke volt), ennek örömére (és mindenki derülésére) totálisan kinyírtuk az lgt "mindenki másképp csináljá"-ját, duettként előadva. tetszett a népeknek, úgy vettük le, de lejöttünk a színpadról, felhörpöltük a megmaradt sört, kabát fel, és az utcáig kibírtuk hangos röhögés nélkül...

élek még. munka volt, sok.

ha valaki azt mondja nektek, vádlón: "álomvilágban élsz!", válaszoljátok nyugodtan: "kérdezd meg erről egy abó* véleményét."

na, nem mintha álomvilág lenne ez. hogy is volt ez? "minden világok legjobbika." nem, nem optimális.

ennek ellenére nem rossz a kedvem. tegnap én is beálltam a békejel-dologba, bár a fáklyát iszonyat nehéz volt meggyújtani ott a szélben, a gellért-hegyen a filozófia kertjében (nagyon jó kis hely egyébként). egyedül az zavart csak, hogy én, benő és zsuzsi kicsit "vén csontoknak" tűnhettünk a rakat gimnazista között. sebaj, fiatal a lelkem.

mai zenék: the who, faithless, david bowie.

och ja, jut is eszembe: újra elkezdtem a hegymenet-edzéseket, és pár alkalom után már egész jól kezdem közelíteni legjobb értékeimet. (bicajról van szó.) egyelőre a gellérthegyi gyorsmenetek vannak soron, rövidesen indul a hármashatárhegy is. még valami: országúti bringával 10%-on lejtőn lefele menni... hááát, az se kell, hogy megszólaljon a mobilfon az ember zsebében, anélkül is "padlófék" és miatyánkolás sűrűn. de túl lehet élni, én vagyok rá a bizonyíték.

rövidesen visszatérek a mélyebb bejegyzésekre, csak most épp a sportman-énem van aktívban, rövidesen indulok legjobb barátommal egy olyan "hegygerinc" meghódítására, ahol asszem még nem jártam. izgulok, de leginkább csak azért, hogy ne essen. most mostam ki a cuccaimat, és nincs kedvem őket újra a mosógépbe vágni.

és még egy utolsó trivialitás: ecetszag terjeng a fürdőszobámban. igen, megejtettem a féléves mosógép-átmosást. most nem köpött ki magából olyan sok kődarabot, mint múltkor, talán a csillag vízlágyító beválik... calgont viszont soha, de soha. legyen ez a jelszó: ecettel a mosógép is továáább éééél.

itt a tavasz, érzem a csontjaimban meg az orromban (enyhe prüszkölések, de semmiért nem adnám ezt a virágillatot, az algéria meg mehet a fenébe), jó lenne szerelmesnek lenni, csakhogy ez nem úgy megy, hogy átkattintok egy kapcsolót magamban, és hopp. ezért (is) vagyok itt, talán. de nem vagyok egy egyszerű eset, mindenki elrohan inkább.  végül is megértem: minél kevesebb probléma, annál kevesebb... probléma.

és mi van az izgalommal? a rejtélyekkel, a felfedezésekkel?

igen, hétköznapokból áll az ember életének majd öthetede. amikor nincs idő a pillangókra meg a szivárványokra meg a csillagokra meg ki tudja mire, amikor számlákat kell fizetni, amikor ügyfelekkel kell egyezkedni, amikor el kell mosogatni, kitakarítani, mosni, masszírozni , könyveket bújni, miegymás. kétségtelen, akit problémásnak hisznek (és itt külön hangsúly a "hisznek"-en), az bizonyára unja a hétköznapokat (hangsúly: bizonyára), és nem lehet rá számítani, elhanyagolja az otthont, satöbbi.

nem igaz.

de ha csak hétköznapok vannak egy kapcsolatban, ha nincs olyan pillanat, ami igazi ünnep, a kölcsönös és együttes rácsodálkozás pillanatai, ha nincs meg a vágy arra, hogy az ember felülemelkedjen a hétköznapokon, ha nincs kivétel, ami erősítse a szabályt... akkor az rosszabb, mint a halál.

kellenek a történések. nem csoda, hogy itt, amit írok, abban igyekszem a különös pillanatokat, a dőlt perspektívákat, a csoda apró pillanatait, a furcsa hozzáállást megfogni, elkapni, leírni, de ettől még nekem is kb. 5/7 hétköznap. nem félek azonban felrúgni az arányszámokat. szerdán is lehet csodát művelni. hétfőn is lehet a teremtést befejezni, hátradőlni elégedetten, és rágyújtani egy saját sodrású cigarettára.

értitek?

* abó: aboriginal, ausztrál benszülött.

nehezen megy a visszállás a "normális" életembe, meg kell hogy mondjam. kicsit tanácstalan vagyok még néha, meg néha kicsit elveszettnek is érzem magam. pl. ma is, az egyetemen, bent az órán nem volt baj, jegyzeteltem, ahogy kell (érdekes is volt a téma, pedagógia-történet), de utána, ahogy kint álltam a bejárat előtt, sodorva az "óra-utáni" cigimet, lelkileg készülve a további bicajútra, be a munkahelyre (bicajról szólva, teljesen átálltam a road-bikeomra, valahogy annyira isteni érzés), diákok jöttek, mentek, én meg valahogy most nem éreztem azt, hogy odatartoznék. igen, idegennek éreztem magam, hirtelen rámzuhant a nemrég elért 32 évem, és valahogy fura volt ott.

[..]

(arról nem is szólva, hogy természetesen visszatértem örömére egy rakás melót rámcsaptak, hát ilyen az élet(em). :/ és ráadásul tegnap még be is zárt a régi, "kis" wb, örökre, ma már bontják, pedig sok kedves emlék kötött oda. szerencsére barátaim hívtak, és a búcsúbuli egy részén ott voltam. de nehéz elhinni, hogy többé oda nem tolom be a bringám, és nem rendelhetek spitzrum+colát, nem kérhetek becsiccsenten röhögve a pultoscsajtól még egy gombás melegszenyát, nem kereshetem vigyorogva támolyogva a barátaimat a kerthelységben, nem izzadhatom magam halálra a lenti tánchelységben, nem hívhatok ki cimbivel vadidegeneket egy menet csocsóra... sok emlék, a legtöbb jó, egy-két pici rossz, de az összkép mégis pozitív és "i will miss it" marad, és a helyére meg épül egy újabb irodaház, vagy hipermodern lakhatatlan társasház csillagászati árakkal...)

[..]

furcsa, ahogy a jelen "csúcs"technikáját arra használom, hogy minél hátrébb, visszább mehessek az időbe, a poros lemezek és elkopott tűk (nem, nem a heroinosak, butus) világába. van, aminél nagyon működik, van, aminél annyira nem, de most, így az éjszaka (tán meridianikusan is) közepén, mikor a játék véget ér, és a labda kedélyesen szundít egy sarokban, ahová véletlenül, utoljára esett, a virtuális értelemben vett lemezjátszón pedig serceg, előbb a scritti politti, aztán a boards of canada, most pedig egy cat power-szám, a lived-in bars, és a hangulat, bizony, az, tökéletes. már csak plusz 1-2 vörös fényű lámpa kéne, és ki tudja, lehet, hogy ez az éjszaka jó értelemben véve örökké tartana.

mint egy csendélet. bandi a gépnél, időnként, ha megunja az épp futó zenét, válogat, mintha csak egy rádió zenei szerkesztője lenne (hiszen volt az is), a labda, néha kucorog egyet a sarkában (vagy csak a mécsesek fényét borzolja a huzat?), kattog a billentyű, pedig "ez most nem is a regénybe lesz", most épp trashcan sinatras, a közös nevező talán az, hogy semmi túl erős ritmus, fent, lent, balra és jobbra alszanak a jobb sorsra érdemes emberek, nyugodtan, zavartan, ki hogy illik, kint az éjszakában egy motoros valahol most számítja el a kanyarodás szögét, egy autós vágtat el négyesbe fagyott sebváltóval, "csak érjünk már haza", valahol egy részeg, záróra ürügyén, épp most esik le a pult mellé, kattog a zár egy fényképezőgépben, a tévében békésen alusznak egymás mellett a nullahuszonnégyes rajzfilmcsatornák és a pornóadók, ahol mindenki megtette a kötelességét és mindenki elment, valahol egy pár most kovácsolódik igazi párrá (hiszen a pasi nem kelt fel és nem ment haza... marad vajon reggelig?), valahol épp szétesik egy (holnap reggel megmondom neki, de istenem, már most hiányzik), valahol a fürdőszobában az ősrovarok (lepisma saccharina) lassan, félve, de csodálatos mozgásukkal előmásznak, hogy félrehagyott ember-maradványokból tömjék meg magukat, valahol épp megy le a nap, valahol épp kel fel, valakinek az ablakán egy csillag épp úgy hunyorog be, hogy attól az illető megírja ez év legszebb noktürnjét, igen. egy pillanat, egy gyönyörű, felfoghatatlan csendélet. és valahol, valaki, ezt a pillanatot választja arra, hogy a világba beköltözzön, másvalaki pedig arra, hogy a sok, hosszú szemezés után bekopogtasson a következő világ ajtaján.

nappal is vannak ilyen pillanatok. de akkor talán nem ennyire csendélet-szerűek. nem csoda, hogy az éjszaka az igazi napszakom.

pár technikai adat:
- ajánlott zenék: boards of canada - music has the right to children (album), scritti politti - boom boom bap, cat power - lived-in bars, trashcan sinatras - weighlifting, the polyphonic spree - section 20 (together we're heavy)
- az a bizonyos hangulatkeltő plugin winamphoz: izotope vinyl, javasolt beállításaim hangszórós (nem fülhallgatós) használathoz: mech. noise: -1.9dB, wear: 20%, electrical noise: -12.7dB, dust amount: 70%, dust volume: 6.7dB, scratch amount: 0, scratch vol: -végtelen, warp depth: 20%, warp type: legfelső, kor: 1980's, fordulat: 33. a plugin a winamp.com-ról letölthető.
- old smuggler whisky?

megjegyzés: az nlc-ben természetesen külön bejegyzésenként jelentek meg az alábbiak, de mivel egy nagy szerkezeti egységet alkotnak, és lusta vagyok mindegyiknél újra beállítani a dátumokat, stb, ezért itt most ömlesztve jönnek a dolgok. az, hogy vannak-e ékezetek, jobbára annak a függvénye, hogy a saját vagy a nővérem laptopján írtam a dolgokat.

február 18, 12:26

túléltem az utazást, sajnos az új chuck palahniuk-könyvem bánta (valahol a paris austerlitz-en vagy a corail teoz vonaton hagyhattam el -- már-már narkolepsziás tüneteket produkáltam, miszerint teljesen meglepő helyeken és pozíciókban voltam képes elaludni).

ah, tolouse... helyett, ah, limoges. de nem akkora nagy kultúrsokk, még mindig európában vagyok. mindenesetre már most kezdem érezni a pozitív változásokat (stressz és fáradtság: lassanként leolvadnak rólam, plusz: sanszos, hogy a jelenlegi gyárkémény-módból -- mondjuk nem is jelenlegi, hiszen most sem már -- sikerül valami 3-4 szál/nap szintre leszorítani a dohányzást; ezen kívül nekem is, nővéremnek is van jó pár fölös kilója, úgyhogy ittlétem alatt sportolni fogunk, amennyire csak lehet; nekem kell is, hiszen itt nincs bringa, úh valamivel kondiban kell tartanom magam). a hely nagyon jó, egy ülős-beszélgetős házibulin már túl is vagyok, és nem is igazán zavar a nyelvi korlát (nem mindenki tud angolul itt frankhonban).

digicam viszont nincs, tehát képes útibeszámolót ne várjatok tőlem, azért fogok fotózni, csak az én jó öreg (kb. 45 éves -- már apám is ezt használta) praktika super tl-emmel, fekete-fehér filmre, aztán amíg azt előhívják...

nu, most megyek reggelizni, a licsis joghurtot már félig abszolváltam, nővéremék meg várnak rám finom dolgokkal a konyhában. au revoir!

február 20, 9:50

4. nap a vadonban (he, he)

(elnezest, nem lesznek ekezetek, per pill noverem laptopjan irok (a sajatomat eddig nem tudtam internet-kozelbe rakni, de majd ma), ahol a billentyuzet francia, es rettentoen mas, mint a magyar (vagy akar az angol) kiosztas, uh. per pill angol bill. modban es vakon irok. egesz gyorsan.)

szoval... csendesen folyik az elet, a szombati partitol eltekintve. meglepo, hogy mennyire konnyu atallnom egy egeszen mas ritmusra. pl. most itt en kelek eloszor (magamtol! reggel f8 fele! persze a delutani kis alvasok itt sokat szamithatnak -- persze lehet, hogy csak az alvasmegvonasos tuneteim multak el, vegre jol kialudtam magam), furdes helyett zuhanyzok, normalisan reggelizek, kevesebbet cigizek (lenyegesen!), olvasok sokat, a regenyemet is irogatom (bar most az expozicios reszenel tartok, es mutassanak nekem egy szepirot, aki nem kap gorcsoket az expozicio megirasanak kenyszeretol; de hat valamirol szolnia is kell a konyvnek, ugye...), estenkent meg IT crowd/mighty boosh/dr. who maratonokat rendezgetunk. tegnap en csinaltam vacsorat nekik, jo kis bandi-fele original spaghetti bolognese, sok-sok friss paradicsommal meg friss bazsalikommal stb., megdobtam meg ezt egy hiper-egeszseges olivaolajas zoldsalataval (salatalevel tepve, szojababcsira, porehagyma, avokado). az biztos, hogy utana mint a lecsapott legyek, uldogeltunk, arcunkon a jollakottsag szeles vigyoraval.

ami sziven utott vasarnap: ahogy noverem es nick (most mar mondjuk nyugodtan, nem pasija, hanem elettarsa) meghitten uldogeltek a szofan es olvastak, idonkent meg-megosztva egymassal valami erdekesseget. ez valahogy annyira intim es szep volt, hogy... (torokba gomboc, de csak ennyi.) jo lenne, ha valaha nekem is lenne ilyen elmenyben reszem, sokaig. ahogy ok ketten vannak, az mar nem is ket felnott ember szerelme, hanem valami csodalatos szimbiozis. irigylesre melto.

ja... a kinézett, wifivel felszerelt kávézó nagyon inspiratív hely, írtam is 10 oldalt a könyvembe... sajnos, pont a wifi nem működik ott, úgyhogy egyelőre nem tudtam fellépni gaimre, skype-ra meg ilyenekre. de majd bepótoljuk.

február 20, 23:35

mivel nem akarom tovabb licselni a valamelyik szomszed wifijet, holnap veszek egy orange wifi kartyat. az egyik hely, ahol hotspot van, es ahol ezt a kartyat elfogadjak, allitolag egy funevelde (fu = weed, gyom, marcsi, szoval erted...). erdekes elmenyeknek nezek elebe.

ma pedig egy sorozoben voltunk, ahol helyileg allitjak elo a sort, tehat lokalis sorfozde. isteni a soruk, mondom ezt en, aki inkabb boros, mint soros. van valami trukkos italuk, a picon-biere, vagy mi a szosz, a lenyege, hogy valami keserunarancs-szorpszeruseget csorgatnak a korso aljara, aztan megtoltik sima vilagos sorrel, ami ettol ugy nez ki, mintha egy brunette sor lenne (mondjuk: borostyan, magyar vonalban, szoval felbarna), es az ize valami isteni lesz. 4 korso ment le, ugyhogy most kicsit pityokas allapotban irok (ezt onnan tudom, hogy kb. minden harmadik szoban, amit leirok, javitanom kell).

abba is hagyom, mielott csunya nyilvanos megszegyenulest kovetek el.

nick szerint az itteni sorfozo mester angliaban tanult. eddig nem igazan szerettem az angol soroket (kiveve mondjuk a guiness-t; nem, a kilkenny sem jott be igazan), de most talan.

ja! hochangol uriemberrel viccelodtem a fel este soran. jo volt, foleg, hogy vette az idiota pun-jaimat. es megallapitottam, hogy a sok-sok indo-europai nyelv kozott a magyar a maga balti-ural gyokerevel telleg egyedul van.

na most mar abbahagyom, for real, faraszto minden harmadik szoban javitani a hibakat. cheers!

holnap: egyedul leszek, bandi vs. limoges. mar elore imadom. foleg, hogy mar van egy kis geografiai ismeretem a varosrol, leven ma kb. 3 orat jarkaltunk ide-oda a scenic route-okon.

hetvegen meg: la rochelle, remelem beveszik, hogy jogosult vagyok a student hostelt hasznalni. mert tenyleg.

február 21, 13:21

na, hat eddig tartott a szep ido. bekoszontott valami szurke, remenytelenul esos valami, de annyira, hogy meg ihletem sincs folytatni a konyvet, pedig kene (egy fontos expoz. kozepen jarok, illene megirni a maradekot), azert a hotspotos dolgot megnezem, zargatnak ugyanis munkaugyileg (ennyit az igazi szabadsagrol).

ejszakankent, mivel noveremek hamarabb alszanak el, mint en, fuldugosan mighty boosh maratont tartok, egyre jobban megkedvelem ezt a teljesen fura, eszeveszett es megis visszafogott sorozatot (ti a cool-on lathatjatok szombat estenkent, zooniverzum - allati kert cimen).

"dig in, dig deep, deserve what you breath, don't you know that truth will set you free", na, mire gondoltam? meg az is megy a fejemben, hogy "black holes and relevations", meg meg valami, amire most mar nem emlekszem.

az eso meg csak esik tovabb, es most nincs kedvem azt enekelni, hogy "raindrops fallin' on my head" esatobbi esatobbi...

és hivatalosan is felére csökkent a napi cigiadagom. tudom, mert jegyzem a kis filofaxomban (ma pl. eddig 3 ciginél tartok. 1:20kor. wow).

eszembe jutott a harmadik dalszöveg-részlet is, közben (persze, a zuhany alatt): "ashes to ashes, funky to funky, we know major tom's a junkie, strung out on heaven's high hitting an all-time low".

helyes megoldást beküldőknek sportszelet.

a hangulat kint: mint egy depresszionista festmény. délután majd folytatom az írást, addig is egyedül neki kell ugranom egy monoprix-s vásárlásnak.

február 22, 16:11

az eső tegnap estére elmúlt, és olyan fincsi mirelit kínai dim-sumot meg tavaszi tekercset ettünk, hogy ihaj. bár még mindig nem igazán tudok fotózni, de mivel legalább a webcamet sikerült beüzemelnem, itt van egy fotó, egyenesen limoges-ból.

ma pedig kb. semmit nem csináltam. a cigiadagom hihetetlen mértékben csökken, nagyon jól meg tudom állni, hogy rágyújtsak. ja, és a douglas adams által írt dr. who epizód, a city of death, eccerűen remek (a szar cím ellenére is). most transzkódolódik a gépemben.

mindenkinek a legjobbakat.

febr. 23, 18:32

megérkeztünk la rochelle-be, most a nővéremék szállójából írok (mert itt van orange wifi access), most pedig kilépek és nekilátok megtalálni a hostelemet, ami az öböl másik partján van. hehe, fél óra mászkálás minimum.

febr. 24, 10:10

atyaég. sok-sok élmény, pedig csak egy este és egy reggel telt el.

szóval, jól eltévedtem la rochelle-ben a hostelt keresve, kb. egy szép nagy körívet írtam le, mire megtaláltam (és nagyon esteledett, és nagyon durván ipartelepek meg raktárak környékén meg kísértetiesen kihalt lakónegyedeken (amik mindemellett nagyon elegánsak, már-már rongyrázósak voltak) át vezetett az utam, de végül is kb. háromnegyed óra bolyongás után rátaláltam a hostelre. nos, eléggé rég voltam utoljára hostelben, de amennyire meg tudom állapítani, ez egy eléggé takaros kis hostel volt.

miután lepakoltam és kivártam, hogy újra kinyisson a recepció (eccerűen eltűnt a recepciós csaj, és kiírta, hogy 8:30-kor nyit (mármint este)), hogy leadhassam a laptopom és fényképezőgépem, taxival visszamentem a vieux fort-ba (régi erőd, vagy mi a csuda, a kikötős városközpont), hogy tengeriherkentyűt vacsoráljak nővéremékkel. ezt abszolváltuk, aztán, mivel a taxi egy lényegesen egyszerűbb útvonalon jött, mint amit én bolyongtam be, balga mód úgy döntöttem, hogy hazagyalogolok. a balgaság abban állt, hogy egyrészt egy kicsit hosszabb volt az útvonal, mint amire emlékeztem, másrészt meg abban, hogy bár nem dézsából-öntve, de szép kitartóan szitált az eső, plusz, mivel az odavezető út nagy részén egyszerűen nincs járda (franciaország, ja), egy-két autó be is terített egy-egy enyhe spricnivel (és nem vízálló cuccban voltam, kivéve a bicajos zoknimat). most, amikor írom ezeket a sorokat, még mindig kicsit nyirkos a nadrágom és a kapucnis felsőm.

szóval megérkeztem a hostelbe, ott már aludtak (vagy nem), mindenesetre én felkeltettem egy-két embert, köztük egy szép szál afro-franciát (négert, na). de kedvesek voltak, és kibírták a bénázásomat, amíg feltornáztam magam az emeletes ágy tetejére. aztán próbáltam aludni, amiben először az előbb említett szép szál legény akadályozott egy olyan szintű horkolással, hogy beleremegett az emeletes ágy, aztán valaki más is bejött, és elkezdett átöltözni. valahogy hajnali 1 tájékára sikerült elaludnom (remélem, én nem terror-horkolizáltam t. szobatársaimat), hajnali f7kor meg arra ébredtem, hogy szintén az említett szép szál fekete legény éppen nagyban recskázik az alsó ágyon. faxa, ugye? sebaj, elég gyorsan kész volt, utána elment zuhanyozni (onnan tudom, hogy ezután én is felkeltem, és kimentem zuhanyozni, ott találkoztunk össze). azt meg kell állapítanom, hogy a zuhanyzás kifogástalan volt, volt meleg víz is, juhé!

utána irány a reggeli, ami is a kantinban, ami a kikötőre nézett. gyönyörű látvány a felkelő nap fényében fürdő árbóctenger... thoreau olvasása közben néha fel-felnéztem, és nyugtáztam, hogy egyre szebb.

nem sokkal később már útra keltem, és begyalogoltam a vieux fort-ba, most már csak 10 perc volt az út (hiába no, napfényben minden más), ekkor volt kb. f9. kattogtattam rendesen az öreg kamerával, asszem sikerült néhány nagyon szép képet elkapnom.

aztán kifogyott a film. csévélném vissza, erre megakad a vége előtt kb. pár kockával. rémálom. rögtönöztem egy sötétkamrát a pulcsim belsejében (de így is tuti, hogy az első pár képem fényt kapott), és kiszedtem a maradékot kézzel. előveszem a következő tekercs filmet...

...próbálom befűzni...

...és rájövök, hogy bizony elromlott a gép csévélő-felhúzó mechanizmusa.

szóval asszem nem lesz több kép a vakáció során, hacsak nem találok vagy egy jó és gyors mechanikai szervízt (szinte kizárt), vagy valami rettentő olcsó használt, de jó gépet (szintén eléggé minimális valószínűségű).

ezek után kicsit nagyokat sóhajtozva indultam tovább, hogy eljussak nővéremék szállójához (ott van netem, innen írok per pillanat), fülemben seal iv-es albuma, ami így a hajnali fényekben csodálatos volt). persze megint sikerült eltévednem (ami egyébként nem jellemző rám, eléggé jó navigátor szoktam lenni; no de most nem is néztem a térképet), ami nem is volt baj, mert gyönyörű egy parkot találtam a város egyik olyan részében, ahol még nem is voltunk eddig. valahogy szeretem ezt a kalandozást: egyedül, fülemben a zene, és csak járkálni, felfedezni a helyet, ahol vagyok, és nincs olyan, hogy eltévedés, csak olyan, hogy felfedezés. csendes és örömteli állapot.

és nem utolsósorban, közben félig-meddig megszáradtak rajtam a cuccok.

hogy mit hoz a mai nap, nem tudom. de végeredményben nem bántam meg, hogy hostelbe mentem, és azt sem, hogy a város másik végén van... szeretem a magányos sétákat.

febr. 25, 9:58

no, hát amit a tegnapi nap hozott:
- aggódás az unokahúgomért, akit nagyon szeretek, és aki negyven fokos lázzal és tüdőgyulladással feküdt otthon, de estére megkaptam a hírt, hogy jobban van, lejjebb ment a láza, már az antibio-t is be tudta szedni, szóval fellélegezhettem. (nincs rosszabb, mint a tehetetlenség érzése, ebből a szempontból nem tudom, milyen apa leszek majd, nagyon tudok aggódni a szeretteimért. meg egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha nem lenne többé az unokahúgom, és beleborzadtam a gondolatba. az utóbbi időben túl sok ismerőst/fontos ismeretlent veszítettem el a kaszásnak, vagy vannak épp rendszeresen a vész küszöbén.)
- la rochelle gyönyörű város, de egy kitartó szemerkélő eső és egy előző este beázott és még mindig enyhén nedves cipő sokat tud rontani az élvezeten.
- la rochelle gyönyörű város, de tegnap szinte már elviselhetetlennek tartottam az egész hely pláza-jellegét. de tényleg, az egész város olyan, mint egy pláza, legalábbis a belváros része. egymást érik a divatboltok. 5 órán át (követvén nővéremet és nicket -- ő egy remek kalapot vett egy olyan boltban, ahol megláttam egy zöld női topot, egy olyan életfa-mintával, hogy belesajdult a szívem -- mármint abba, hogy nincs pasi-trikóban ugyanez. beh, ha lenne csajom, stem azon iziben megvettem volna neki. olyan nincs, hogy egy olyat valaki ne szeressen. gyönyörű volt, tényleg), bolyongva a nyirok cipőben, ahelyett, hogy a parkba mentünk volna... hát ki is készültem lelkileg a vége felé.
- kivételesen az utam a hostelbe nem áztatott ronggyá, és most, hogy már tudom a rövidebb utat, egész gyorsan elértem oda. az éjszaka is nyugis volt, a tegnapi élményeknek nyoma sincs. sőt, ma reggel beszéltem is egy szállótársammal. jót.
- a tegnap esti vacsora valami remek volt. re-e-mek! otthon ki kell próbálnom, hogy mi történik, ha némi olajban fahéjtekercseket és fekete olivát teszek el, másként nem tudom, hogy hogy lehetne olyan finom fahéjas mellékízt adni egy fekete olivának.
- lassan megyünk egyet sétálni a bícsre, mert állítólag az is van itt.
- ja, és éjszaka egyes-egyedül a dokkokban, csak némi zenével a fülemben, szóval kísérteties tud lenni egy árbócerdő, úgy, hogy a hajók nem is a vízben, hanem a parton, várva, hogy újra vízre kerüljenek. fura, félelmetes hangulat. de hangulat, az biztos.
- ó, és itt lehet olyan kapni, hogy camel sodródohány. és remek, mint ahogy az egy camelhez illik.

febr. 27, 22:06

jópár napos kihagyás... egyszerűen nem volt kedvem írni. sajnos a könyvemet se. ez a baj a meteopata létemmel, ha ennyire szürke és esős az idő, akkor semmihez sincs kedvem. semmihez az égadta világon, maximum bebújni a kuckómba, magamra húzni a takarót, oszt aludni, vagy olvasni. vagy ki tudja, ha lenne párom, asszem ilyenkor felmenne a szexuális aktivitás is. (szex, mint menekülési forma? pedig létezik ilyen, bizony.)

mi történt? lényeges nem sok, ha csak az nem, hogy la rochelle-ből hazaúton kimentünk valami o-betűs szigetre, bordeaux környékén, ami állítólag igen hosszú (60 km vagy mennyi). nagyon jó kis hely... kimentünk az óceánpartra, gyönyörű homokos beach, de akkora szél fújt, hogy néha nem volt könnyű egy helyben maradni, és a hullámok habját konkrétan a szél fújdogálta a homokon. de csodás érzés volt, a part, a tenger és az ég végtelennek tűnt, a szél kemény ellenfél volt, de becsületes, a hullámok néha megkergettek... istenemre mondom, akkor és ott nagyon életben voltam.

uccsó éccakám a hostelben eseménytelen volt, reggel néztem, ahogy a nap kel fel a kikötőben... beszélgettem egy francia-marokkói csajjal is, szóval próbáltam élvezni a dolgokat.

de mióta csak esik, esik, esik... esik...nem egyszerű ám így.

észrevettem, hogy torlódnak a "de" (kötő)szócskáim. ennyire dialektikus lennék? vagy erre van egy ésszerű pszichológiai magyarázat?

vagy ésszerűtlen?

egyes nyelvészeti kutatások szerint az írói/költői stílusból, bizonyos speciális jellegekből kikövetkeztethető, igen nagy valószínűséggel, hogy milyen pszichológiai deformációja van az embernek.

ha most engem vizsgálnának, és feltűnne nekik a sok "de", mint ahogy nekem is, önmagam legelső szerkesztőjének, feltűnt; mit gondolnának róla? ha gép nézne, és összeadná-kivonná-bittologatná-koindexálná-leszűrné-analizálná, mit hozna ki belőle?

"what does a scanner see? into the mind, into the heart? does it see clearly or darkly?"

én is, mint bob arcter, csak remélhetném, hogy tisztán lát a kamera, mert én már rég nem látok teljesen tisztán ebben.

de... most akkor mi van?

febr. 28, 17:45

...ma pedig turaztunk egy jot limoges kornyeken, a limousine-i erdokben, hegyekben. hihetetlenul zold moha, jo sok sar (de a kis kalenji cipom jol birta), gyonyoru helyek... tetszett, nagyon. jo volt vegre egy kis mozgas. mar varom nagyon azert a jo oreg budapestet, viszketnek a bicaj-izmaim.

ja: tegnap sikerult a helyi decathlonban vennem sapkat (bicajossapkat), szelvedo belzoknit es orszagutis kesztyut vennem, valami hihetetlen olcson, eljenek a szezonon kivuli learazasok.

mar csak masfel nap, es megint a corail-en fogok zotykolodni, a nagy-nagy parizsba, onnan meg rer c a pont de rungisre, onnan meg shuttle az orlyra, onnan meg ferihegy 1... tul.keppen csak itt, es a levelezesemben "beszeltem" magyarul az elmult ket hetben, kicsit fura lesz ujra.

március 2, 0:28

nah... ma mar komolyan megkerdeztem magamtol, felhangosan, hogy most akkor franciaorszagba jottem-e, vagy angliaba (eso, szel, szurke eg konstans mar 2-3 napja... eleg faraszto), noverem ezt meghallvan rohogott egyet, es mondta, hogy anglia ilyenkor sokkal jobb. (de hogy majusban viszont tenyleg elviselhetetlen tud lenni albion kodos, esos hona.)

szoval uccso ejszaka itt, limoges-ban, holnap utazok haza. bar mar varom kis kuckom megszokottsagat, nem volt semmi ez a ket het...

ja, es total nem ide tartozik, de egy zenekar, amivel eddig is ugy el-elvoltam, most, hogy megismertem regebbi munkaikat, hirtelen elolepett a nagyon kedvenc zenekarok koze. the b-52s.

asszem szerelmes lettem cindy wilson hangjaba. :D

...vagy lehet, hogy kate pierson hangjaba vagyok szerelmes.

a fene se tudja biztosan ezeknel a b52-es csajoknal.

márc. 2, 12:15

kevesebb, mint 2 ora maradt... megcsinaltam az utiszendvicseket (teljes kiorlesu lisztbol keszult angol tipusu muffin, benne humusz, grillezett csirkemell-szeletek, salata, majonez es egy csipet garam massala), 4 db-ot, ennek kell kitartania ejfelig. lassan felbontom az utolso michard soromet, a jo kis barna fajtat, berakom a konyhaban a b-52's-t, sodrok meg egy utolso indulas elotti cigit a django dohanybol (otthon utana kell jarnom, hogy lehet-e kapni, valami istenien aromas dolog), es... ket het elroppent.

mit jegyzek meg? noveremek kedvesseget es vendegszeretetet... a michard-fele barna sort... a django dohanyt... a la rochelle-i diakszallot, es a hajnalt, ahogy az arcbocok tengeret szep lassan elonti a reggeli feny... a pisztacias macaron-t (nem makaroni, es nem is macarena!)... dr. who-t, de tom bakerrel a foszerepben... nick utanozhatatlan gazdag leveset... a jordan's country crisp muzlit... a licsis joghurtot meg a licsit, mint nyers gyumolcsot magat (ezek utan budan is fogok venni licsit, nagyon finom, es nem nehez meghamozni)... nick legujabb zenei... az orkanereju szel es a tengerpart azon a szigeten, aminek a nevet nem tudom megjegyezni, es utana a kis bufe, meg a szelid, de jatekos helyi "eszkimokutya"... meg meg sok-sok kis emleket, benyomast, alsogatyas cigizest az erkelyen, anoukkal tortent evodeseimet, azt, hogy milyen igy kulfoldon lenni...

no, nem szentimentalizalodok tovabb, be vagyok pakolva, fel vagyok oltozve, mar csak egy konnyu ebed noveremmel es indulok a limoges benedicti allomasra (amelynek fontos resze az alakja miatt csak cock-towernek becezett oratorony), utolso pillantas innen a kis vendegszobambol, osztan johet a 3 oras vonatut parizsba, ott a dekkolas az orlyn (meg azert egy kicsit az austerlitzen is fogok), es haza, haza...

márc. 3, 10:46

...és itthon.

húúú. jó érzés itthon lenni. nem mintha rossz lett volna kint, de azért itthon jobb. még akkor is, ha bokros úr szerint magyarország végérvényesen leszakadt (amiben persze lehet, hogy igaza is van).

s hogy miért? mondhatnám, hogy végre újra itthon a kis vackomban (amit kb. fél óra múlva el is hagyok, hiába, be kell rohanni munkahelyre megnézni, hogy minden egyben van-e, aztán anyucihoz is át kell mennem látogatni és mesélni), meg hogy végre nem kell a fejemben röppkalkulációkat végezni, ha venni akarok valamit, meg hogy itt vannak a bringáim, és már nagyon hiányzik a tekerés (ma este valszeg így frissiben csinálok is egy teliholdasat), meg hogy a zenekaraim is várnak már engem, meg én is őket, meg hogy a megszokott helyek, dolgok, rutin, emberek...

...de nem, nem ez az igazi ok. hiszen ha belegondolok, kb. fél-egy év alatt külföldön szinte teljesen újjáépíthetném az életem. szinte. ahogy nővéreméknek is mondtam: "i could pack everything, everything that is important in my life... except for my family and my best friends." szóval a nagy akadály az előtt, hogy végleg külföldre költözzek, az az, hogy magammal vihetnék szinte mindent (vagy ott kint beszerezhetném, mondom, hihetetlenül jók az alkalmazkodási képességeim), kivéve a családomat és a legjobb barátaimat.

és bár az internet nagyon jó a kapcsolattartásra, mégsem az igazi.

szóval jó itthon lenni, mert itthon van a szívem jobbik része. (és ezt most ne politikailag tessék értelmezni.)

maga az utazás eléggé eseménytelen volt, szinte végig b52's-t hallgattam, és ennek következtében jobbára végigvigyorogtam a vonatutat. az austerlitzből pont de rungis-ig eljutni egyszerű volt, bár volt 1-2 meleg percem, amíg rájöttem, melyik vágányról megy a megfelelő RER. (ja, aki esetleg úgy megy franciao-ba, hogy párizsba csak átszállni érkezik, és az austerlitzen van dolga: a legegyszerűbb az orlyról a navette-el az RER-C-hez eljutni (2,50 EUR), asszem az E kijáratnál kell kimenni orly sud-ről, onnan az RER a paris austerlitz megállóhoz 3,45 EUR, a navette kb. 20 percenként megy, és 10 perc alatt ott van a pont de rungis-nél, az út az RER-el meg sacckábé 20-25 perc, sokkal jobb, mint az orlyvallal sok-sok EUR-ért bekocsikázni párizsba, aztán ott bolyongani a metrórendszerben.) magán az orlyn szinte semmi nem volt, találtam egy PAUL-pultot, úgyhogy még egy uccsó macaron pistache-t befalhattam, a gép kicsit késett, de a repülőút eseménytelen, sőt, szintén a b52s-nak köszönhetően harsányan vidám is volt, égett kicsit a gyomrom a humusztól, de a stewardessek hihetetlenül kedvesek voltak, és ingyér (pedig fapados gép! sky europe egyébként) adtak nekem egy pohárka tejet.

hát ennyi. benő hozott haza, de előtte még traccsoltunk egyet az elte délbudai komplexumát megkerülve, ahogy szoktuk.

egyszóval: jó újra itthon.

szombaton hajnalban megyek két hétre limoges-ba (frankhon) a nővéremhez vizitálni, persze előtte kedves melóhelyemen mindenki kitalálta, hogy mennyire fontos még ezt meg azt megcsinálni, a héten már a második 24+ órámat húzom le... fáradok, no. de ígérem, felveszem a fonalakat. csak kicsit nehéz úgy, hogy aktívan hallucinálok időnként.

ja, meg boldog szülinapot nekem. 32 lettem, egész pontosan másfél-egyésháromnegyed órája. nem sokat vettem belőle észre, szorgosan egyeztettem ugyanis egy megrendelővel a kérdőíve finom részleteiről. c'est la vie, mesdames et monsieurs.

ahogy szokták mondani, kinek kellenek drogok, ha itt van az élet?

egyszer, nem munkából kifolyólag, hanem csak úgy pongósan (az őrület határát súroló hiperaktivitást nélkülözve) fenn fogok maradni úgy 72 órát. kíváncsi vagyok, milyen hallucinációk látogatnak el majd hozzám. az agy fantasztikus játékokat képes ám játszani, hogy ébren maradjon -- ilyenek a szemem sarkából tovatűnő árnyak (amik persze nincsenek ott), a hihetetlen szövegfélrehallások, a kódba bámulásból előjövő zen gondolatok, a zenékben meghallott fantomszólamok... egy remek, csodálatos, gyönyörű, de velejéig szétesett, magából hibás adatok tömkelegét ontó elme lázas félreműködésének mementói.

a szó nem pusztába kiáltott, mert a puszta legbelül van, és nincs erőm, ó uram, már kiáltani sem. mormogni talán, süvítő hideg szelekkel dacolni csak azért, mert már nincs erőm se elmozdulni, sem elesni.

na, ilyen ez a 27+ óra. körülbelül. mert a számaimban már nem bízok meg.

és az, hogy egyetlen olvasnivalóúl szegődött társam mára a the divine invasion, az nem sokat segít. kenegeti a lelkem és az eszem, de savval.

és élvezem, amilyen hülye vagyok.

és csak megjegyzem, hogy pár napja teljesen rákattantam az outi bringámra, kék villámra, a végén még mindennapos eszköz lesz ő, de akkor mi lesz szegény sharonnal, a versenymontimmal?

bicajőrült vagyok. igen.

izzadásnak vége, kétnapos influenza volt. a legrosszabb talán a kedd esti, akarom mondani, éccakai, hajnali 3ig tartó, nembírokelaludni-időszak volt, azon belül is a láztól legyengülve, izzadva (hiszen az volt a dolgom, szóval állig bebugyolálva), a vh1 classic 80as és 90es évekbeli válogatásait hallgatni/nézni. volt abban valami rettentően embertelen, ahogy minden szám szinte ugyanúgy hangzott (cicanadrágosan, műanyagosan, hajlakk-szagúan), a klipek meg... égessünk-el-pénzt-gyerekek... na jó, voltak persze üdítő kivételek, pl. a black wonderful life-klipje még mindig rettentően tetszik, mert rettentő jó. (zeneileg persze a mathilde santing-cover visz mindent.)

(most épp, ha már zenéről van szó, APC megy, a stranger-t hallgatom perpetuális repeat-re állítva. mert jó, és simogatja piciny lelkemet. főleg a "shy away, shy away phantom / run away, run away terrified child" sorok.)

a másik rossz dolog, hogy kihagytam tiberiusék jelmezbál-házibuliját, penig remek prófétát alakítottam volna. vagy vektort, vagy patient zerot, influenzált állapotomat figyelembe véve.

más. péntek igazi fura nap volt. először is, hajnali 5ig dolgoztam, így a déli felkelés már kapásból átrendezte a napomat, mondhatni, eléggé. aztán beszéltem délután renyvel, és valahogy feljött a régi rokker-csokker időszakom, bakanccsal, pogóval, ilyenekkel. eszembe villant, hogy végül is este amúgy is benővel akartunk egy kicsit éjszakába belemenni, megnézhetnénk az after music pubot (a marco poloból lett, a nyár utcában), és az egy rockos/alteros hely, úgyhogy miért ne... szóval előszedtem a már kissé viharvert állapotú getta' bakancsomat, lepucoltam, amennyire lehetett, és hosszú idő óta először tiszta feketébe öltöztem. a jó idő kedvéért megspóroltam a kabátot, és végül a gettámba, a fekete decathlonos zsebes naciba (olyan kvázi-military fazon, a decathlonban erdőkerüléshez árulják; egy szénné égett erdőben biztos jól el tudnék rejtőzni benne...), a hosszúujjú fekete cömö-pólómba, a fekete kapucnis cipzáras felsőmbe öltözve (kapucni persze leeresztve, nem vagyok homeboy), plusz a német-dj-producer szemüvegemmel, egy faragott-fa-nyaklánccal, és egy fekete fejkendővel kiegészítve, fülembe apc-t (az első lemezüket, a mer de noms-ot, ami jó kemény témákkal van teli) dugva nekiindultam, régi hangulatomnak megfelelően, a világ ellen.

meglepő volt, hogy mennyire vissza tudtam hozni az érzelmi emlékeit ennek a korszaknak. akkor sokkal szétesettebb voltam, megfontolatlan, ki-ha-nem-én attitűddel, kvázi frissen az idegösszeroppanásom után (na jó, mondjuk egy évvel utána), feketében, egyszerre elvonulva és ellenszegülve, erős, kemény, sötét zenéket hallgatva, amikor nem filóztam azon, hogy kivel és hogyan kéne, csak mentem előre, lángolva, és sikeresen törtem össze a lánysziveket (ami már akkor sem volt szép tőlem; mentségemre szólva, nem ez volt a cél sosem, de végül ez lett belőle). a karizma, az, az vonult háttérbe, mióta átálltam erre a szeretettel teli megfigyelésre, megértésre, mióta tudatosan vagyok kevesebb, hogy több lehessek. de a karizma, ó, a karizma... és megint éreztem. felfigyeltek rám az emberek. megint.

szóval így mentem el pszichodrámára, ahol megint a szociális atom volt előtérben, én szerencsére már múltkor kiraktam és dramatizálta(tta)m ezt, de most is kiderült -- persze másokról jó néhány érdekes dolog.

mások drámáiban most meglepő módon hideg voltam, jobbára csak, persze, volt, ami megérintett, de most eléggé kívülről néztem a dolgokat. persze az egyik lány szakítási jelentének dramatizálásában, ahol hogy-hogy nem én játszottam a pasit-aki-nemet-mond, ott eléggé bele tudtam magam élni a dolgokba, hiába no, ha csajfelszedésben rettentő béna is vagyok (érdekes mód, szinte semmiben nincs gátlásom, csak ebben -- erről picit később), szakításban profi vagyok.

most előre ugrok egy kicsit, mert persze a dráma után benővel mentünk beszélgetni, sörözni, csajozási szempontból window-shoppingolni (szemezgetni ide-oda, de ez csak játék), az after musicról annyit, hogy bár az átlagéletkor itt is vészesen alacsony, a renoválás jót tett a helynek, a dj pedig remek zenéket játszott (volt pl. david bowie, rem, placebo, szóval kapásból jól éreztem magam). a beszélgetés meg privát témákról szólt, és nagyon jól esett mindkettőnknek. van valami mély tisztelet köztünk, ami szinte senki mással nincs, nem csoda, hogy legjobb barátok vagyunk. (arról nem is szólva, hogy valahol nagyon egy húron rezonálhat a lelkünk, mert ő bármilyen zenét ír, engem egyből inspirál egy jó énektémára, ami meg őt inspirálja még jobb zenékre.)

másnap reggel, egy hihetetlen nehéz start után (könyörgöm, hajnali 3as lefekvés után reggel f8-kor kelni?!), a másik pszichodráma-csoportommal tartottuk meg a 8 órás szeánszunkat. (általában nem ennyire durva a dolog, hogy kvázi egymás utáni napokon legyen két drámám, de most így alakult.) no, mi volt az ottani újdonság? szociális atom. (beh, már nagyon unom.) szerencsére most nem került rám sor ott, nem is voltam olyan hangulatban, hogy végigmenjek megint ugyanazon... bár, mivel itt másképp tették fel a "beugratós kérdést", mégpedig úgy, hogy ki volt rám nagy hatással az életemben, ki/mi formált ilyenné... szóval ennek megfelelően az itteni atomom is másképpen nézett ki.

a fura az volt, hogy ebben szerepelt életem mind az öt legmeghatározóbb társkapcsolata, v1, v2, i, m, és ami nagyon meglepett, e. e. volt az, aki a szexualitásomra a legnagyobb hatással volt, és ez igen fontos... (persze v1, mint első barátnő, szintén nagy hatással volt a szexualitásomra, de ez asszem adott dolog). azt szívesen eljátszottam volna drámázva, főleg, hogy az a kapcsolat nem csak a szexualitásban, de a társkapcsolatok pszichológiájában is megtanított egy s másra (egy bipoláris depresszióssal együtt élni (e. volt az, én csak mezei tökkelütött vagyok), sajnos nem a legkönnyebb dolog, még ha ez erőteljes libido overdrive-ot is okoz).

a másik, ami meglepett, mind a pénteki, mind a szombati alkalommal, hogy bár eddig sok szerepet eljátszottam mindkét csoportomban, eddig egy csaj játékában sem szerepeltem klasszikusan szerelem-tárgya szerepben; főleg apára, meghatározó férfibarátra használtak. most meg? három szerepben is én voltam a pasi (egy szakító, egy remélt szerelem, és egy beteljesült szerelem). vajon a fekete-retro hangulatom, a karizmám hirtelen újra-szárba-szökkenése miatt lehetett ez?

a harmadik meglepő dolog az a szombati nap elején spontán kialakult személyiség-építmény-reflexió-mozgó-szobor-játék volt, amiben ránézhettem, ráérezhettem az akkori (poszt-idegösszeroppanás-feketeruha-karizma) lelkem működésére (szörnyű volt, hát én csak tudom), meg a mostani visszavonulóbb-emberszerető-mindenkit-megértek-de-vizsgálok-is-egyben lelkemére is. olyan érzésem vagy, hogy egyesítenem kell a kettő pozitív tulajdonságait, limoges-i ouvre-om erre tökéletes teszt-színpad lesz (stranger in a strange town... with a laptop). szóval érdekes dolog ez a nyugodt lázadó amalgám, amire juthatok. hiszen a lelkem mélyén a béke már tartós, jöjjön bármi is... viszont erre egy dinamikusabb, aktívabb dolgot ráépíteni, az izgalmas kísérletnek hangzik.

kedves olvasóm, ha most meglepődsz azon, hogy tudatosan alakítgatom a jellememet, kvázi ennyire hideg fejjel, ne hidd, hogy valami súlyos pszichiátriai problémával küzdök. nem. épp ellenkezőleg. ha már lehetőségem és képességem van magamba látni, tudni, hogy mit miért csinálok, így változtatni is tudok, akkor nem sokkal-de-sokkal jobb időnként kézbe venni a kormányt, mint hagyni, hogy csak úgy alakulgasson az embör lelke, mint a dudva? (persze vannak időszakok és helyzetek, amikor hagyni kell, hadd végezze a dolgát a tudatalatti, az úgyis nagyon jól tudja, mi kell az embernek -- erről jut eszembe, el ne felejtsem becsomagolni a jóskönyvet, a dobóérmeimet és a dobásnaplómat -- igen, ji kingezek, amikor úgy érzem, hogy kell.)

szombat este persze hulla voltam már teljesen, dö lux, arra futotta erőmből, hogy kivitessem magam az auchanba bkv-val, ott bevásároljak a mai babazsúrra, aztán haza, és miután lorak is megjelent a neki korábban beszerzett mangalica-kolbászának átvételére, zavartalanul merülhettem bele az amerikai hülyeség bugyraiba -- időtöltésnek, ha az ember agya már amúgy sem hajlandó működni, remek szórakozás az american idol (a megasztár amcsi eredetije). hiába no, az amcsik is tudnak olyan, sőt méghülyébbek lenni, mint a hazai primőr önjelölt énekesek (persze egy akkora fazon, mint a sugera-bugera-csávó, nem volt az amiknál; voltak viszont annál inkább pszichopata jelleműek).

ma pedig, kedves naplóm, a nálam rendezett családi szülinapi buli előfeltételeként, reggel kitakarítottam, portörlés, porszívózás, porallergia. aztán még voltam a grínpíszes bicajos tüntető-tekerésen, most kivételesen vilit (kék villám, a road bicajom, decathlon sport 7.1 egyébként, szép kék-fekete) választottam, mint kiderült, jól (ha azt nem számítjuk, hogy 20 perc alatt kellett innen, a móricz közeléből a hősök terére érnem, inkluzíve egy kis 100m utáni keréknyomás-igazítást, mert leeresztett a drága egy kicsit, ez pedig egy roadnál, hadd ne mondjam, mennyire, de végzetes tud lenni). összeakadtam ugyanis egy balatonkörös és tour-de-pelsos ismerősömmel, aki -- mit ad isten -- szintén vett egy decathlon road bicajt magának (az övé asszem sport 7.5-ös, szóval jobb modell), úgyhogy jót beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy találkozó majd áprilisban a balatonkörön (ami a cömövel egy időben lesz, de kit érdekel, cömön már elegen voltam, és ha két keréken vagyok, hajtani akarok, nem döcögni) meg májusban a '07-es tour de pelson találkozunk, és mi leszünk a kvázi decathlon-team.

aztán haza, már jöttek is a vendégek, és anyucim hathatós szervezési segítségével (és az általa sütött remek mandulás-csokis tortával) sikerült egy remek kis családi összejövetelt összehozni, és hát 25 négyzetméteren 12 ember nem tud nem kommunikálni. jól esett, néha csak az is, hogy csak ültem, és néztem, ahogy... ahogy tényleg család voltunk. (ez sok ideig nem volt így, úgyhogy annál nagyobb ajándék mindannyiunknak, hogy mostanság már rendszeresen így van. ez egy áldás, nem kérdés.) és bár csak szerdán zökkenek át a 31-ből a 32-be, hivatalosan reggel 9:40 körül, azért most már a család által ez szentesítve lett (és még az sem akadályozott meg, hogy a számgyerta több darabba tört; némi ügyeskedéssel és öngyújtólánggal mentettem a menthetőt, így igazi gyertyákat fújhattam el).

no még egy mára, aztán zárok. szóval a gátlás a csajokért történő első lépés megtételében. ahogy ezt renyvel megvitattuk (ő ugyanígy van ezzel, csak persze a csaj-oldalról), az a baj, ha valakit nem akarunk komolyan, simán fel tudjuk szedni. ha valakit komolyan akarunk, annál leblokkolunk, mert nem érezzük magunkat méltónak hozzá. ez már milyen?! pedig így van. senkire nem akarom ráerőltetni magam, és mivel nálam elég magasan van néhány léc (mármint abban, hogy mi kell ahhoz, hogy tótágast állva beleessek egy nőnemű egyedbe, menthetetlenül), ha ezt valaki teljesíti, akkor ott állok bénán és némán (vagyis inkább elütve, elviccelve a témát), és nem merem megtenni az első lépést... mert... túlságosan tisztelem már ekkor a nőt. és ez a tisztelet megbénít, hiszen miért akarhatna ő engem?

hülye hozzáállás, tudom. de amint hallom, nem vagyok ezzel egyedül. állítólag ez az (érzelmi) intelligencia egyik jele. hát kösz...

nasszóval, azért a vidámabb részén megfogva a dolgokat: jó kis hétvégém volt, kis blogom, örülök neki, még akkor is, ha most úgy jobbára mosott rongynak érzem magam. fáradtság, de kellemes.

holnap: két pedagógia-előadás egymás után! wááá! remélem, érdekes lesz. ja igen, kezdődik megint az egyetem.

és limoges-ig már csak nem egész egy hét van hátra. addig biztosan kidöglök a melóban (sok lesz), de két hét nővéremmel és nickkel most mindent megér nekem.

milyen is egy jó szinglieste?

- barna kenyér
- argentin vörösbor
- mangalica-kolbász
- avocado (nyersen, nem salátában)
- a rome legújabb része

na ilyen.

más. végre megnéztem, amit kb. egy éve (vagy talán több is van az) már meg akarok nézni.

richard linklater: a scanner darkly (kamera által homályosan), philip k. dick azonos című könyvének hiteles adaptációja.

nagy szó ez, hogy hiteles pkd adaptáció. (vagy nagy szavak.) a pasi az egyik kedvenc íróm (volt, már nem él), valószínűleg belőle fogom írni a szakdolgozatomat, és a könyveinek kb. 70%-t elolvasva tudom, hogy hiteles pkd adaptációt csinálni a lehetetlenséggel határos.

jó hír: sikerült.

maga a film stílusa ezzel az igen egyedi rotoscoping technikával (élő szereplős filmet leforgatták, majd az egészet átrajzolták egy kvázi-rajzfilmmé, nagyon fura a hatás, látni kell, hogy megértsd), a visszafogott, de hatásos zenével, és keanu reeves meg robert downey jr. életük talán legjobb színészi alakításaival... nagyot üt. a történet talán jobban is követhető, mint a könyvben.

a történet pedig helyenként vicces, helyenként abszurd, de fokozatosan sötétebbé és sötétebbé válik, mire eljut a tragikus(an felemelő) végkifejletig. mindezek mellett mélyen emberi, főleg, hogy a film a könyv végi köszöntéseket is átvette. az az a pillanat, amikor tudatosul, hogy ez bőven nem csak egy film, nem csak egy játék.

ez a könyv, ez a film egy mementó.

megrendültem a filmtől. nagyon. a végén a megemlékezés-lista alatt valami nagyon fojtogatott.

pár napig bennem lesz ez a film, az biztos.

pont, ahogy a könyv is még sokáig kísértett, miután becsuktam az utolsó oldalnál.

...és ha már magyarázatoknál tartunk.

ha valaki megnézi az adatlapomat, találhat egy olyat, amit eddig még senkinél sem láttam. hogy melyik is az? segítek.

Kábítószer: könnyű drogokat használok

ennyi. nem olyan nehéz kimondani, ugye?

az öngyilkos jellegű őszinteség sajnos mindig is jellemem egyik meghatározó része. persze azért rendelkezem a szükséges diplomáciai érzékkel is (ami természetesen azt mondatta velem, hogy: "ba**ki, öreg, ennyire csökkenteni akarod az esélyeidet? ezek után ki ír neked?"), de úgy döntöttem, lássuk meg, mi lesz az eredménye. tényleg mindenkit elriaszt?

örömmel jelenthetem, úgy tűnik, ez önmagában nem, hiszen kaptam már leveleket.

hogy miért vallom be? egyrészt, mert bár nem szerves része az életemnek a könnyűdrogozás, időről-időre csinálom, és azt hiszem, ezt joga van tudni bármilyen lehetséges partnernek. másrészt, mert azt hiszem, ettől nem leszek kevesebb/rosszabb/megbízhatatlanabb/stb ember, mint az, aki nem, ezért tartom enyhén szólva röhejesnek azt a diszkriminációt, amit a szerrel és az azt fogyasztókkal szemben egyesek alkalmaznak. harmadrészt, azért, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ekkora társadalmi mintában, mint ami itt az NLC Párkeresőn van, csak józan életű ill. exdrogosok legyenek.

emberek! valljuk be azt, amit csinálunk. mert nem bűn. persze, most lehet azzal válaszolni, hogy a BTK szerint igenis az. (arról most nem nyitnék vitát, hogy mennyire értelmes dolog megterhelni az egészségügyi és igazságügyi (mind rendőri, mind bírósági, mind büntetésvégrehajtási oldalról) tárcákat egy olyan dologgal, ami egész egyszerűen kulturális differencia miatt vált kriminalizálttá, míg az alkoholizmus és a dohányzás egy sokkal súlyosabb népegészségügyi és pszichoszociális probléma.) ezzel én úgy vagyok, hogy valami, amit magamban (vagy ezt megtűrő vagy támogató társaságban), kontrolláltan, felelősségteljesen csinálok, amiből senkinek nem származik kára (nem javasolok, nem terjesztek; sőt, ha valaki feszült, és megoldást keres, sosem a tetrahidro-t ajánlom, hanem a citromfűteát, ami pont arra való), maximum nekem, az hadd legyen az én dolgom, és más ebbe ne üsse bele az orrát kéretlenül. én sem csábítok senkit a "bűnbe", élni és élni hagyni, ugye.

mindenféle szer hatásaival és következményeivel teljes mértékben tisztában vagyok. felelősségem tudatában cselekszem, és senkinek nem ártok. nem véletlen, hogy azokat a szereket választottam, amiket, nem önpusztító vagyok, hanem ön-augementáló.

nem vertem meg senkit, semmilyen befolyásoltság alatt. (kivéve egyszer a lassót az általánosban a tesiöltözőben, de az ilyen barátságos erőfitogtató mérkőzés volt mindkettőnk részéről.)

nem okoztam kényelmetlen helyzetet, remélem, senkinek, befolyásoltság alatt.

nem okoztam anyagi kárt sem (max. fel kellett törölni egy-két helyen, de azt mindig, kérés nélkül meg is tettem).

büszke, rendezett életet élek, amibe a tetra-hidro-satöbbi is beletartozik.

tehát: mit kéne szégyellnem ennek a bevallásával? semmit. így bevallhatom, és mivel hozzátartozik a tudnivalókhoz itt, bevallom. tartom olyan fejlettnek a társadalmat és titeket, olvasóimat, hogy emiatt feleslegesen ne dobjatok rám köveket.

(sajnos azt meg kell említeni, hogy reprezentáns felmérések alapján a nagy többség ma is szívesebben látna börtönviselt embert szomszédként, vagy alkoholistát, mint drogost. ezt jobbára a tájékozatlanságnak tudom be, meg annak, hogy a kérdőív sajnos nem bontotta szét könnyű- és keménydrogosokra a kérdést. én sem repesnék az örömtől, hogyha egy leszállóágban levő kemény heroinista költözne mellém. de akkor sem, ha egy ismert gyerekmolesztáló.)

és így a végére: azért az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy hatása/vegyianyag-tartalma alapján könnyűdrognak minősül még:
- kávé
- bizonyos teák
- kakaóvajat/port tartalmazó termékek

mindezeket megfontolva, türelmeteket köszönve, és persze akinek-nem-inge-ne-vasalja-ki, zárom soraimat. erről a témáról többet itt nem írok.

ui: ha valaki ennek alapján érzi magában a bátorságot, hogy átjelölje a kábítószer-használat beállítását itt, annak előre is gratulálok, hogy vállalja önmagát. hiszen erről szól a társkeresés: vállaljuk magunkat, nem? ;)

ui2: addiktológia tárgyat is végeztem (elte ppk), ötösre vizsgáztam, *tudom*, hogy miről beszélek. köszi. :D

amíg várom főnököm, hogy szembesítsem egy rettentő ronda adat-korrupció lehetséges végeredményével, úgysincs jobb dolgom, mint püfölni a billentyűket némi zenei aláfestéssel (most épp juliette & the licks, mert ilyen rákenroll-hangulatban vagyok, némi lázadás a rendszer ellen -- az imént töltöttem ki az adóbevallásomat az abev2006-al; fel lehet jelenteni az apeh-ot környezetszennyezés vádjával? 17 oldal?! három számadathoz?!).

szóval, miért is nincs párom.

nem arról van szó, hogy nem lett volna itt-ott pár jelentkező, aki szívesen betöltötte volna a posztot. volt. régebben (értsd és mondd: 1-2 éve) biztos belementem volna a dologba (a pár jelentkező alatt azokat értettem, akik még nekem is tetszettek, szóval azért nem lett volna olyan nagy önmegerőltetés a belemenés), de ha valamire megtanított lassan 32 évem (már csak nem egész két hét, és már csak egy évre vagyok a krisztusi kortól, hűha), akkor arra biztosan, hogy hallgassak az ösztöneimre ebben a dologban. sok minden másban is, de az nem ide tartozik. (az sem, hogy azért 32 év alatt sok egyebet is megtanultam, natürlich.)

a legutóbbi két "hivatalos" párkapcsolatomnál mindkétszer megvoltak az előjelek, hogy nem fog működni. ilyen vagy olyan oknál fogva kussot mondtam az ösztönöknek, pedig... véget is értek, ahogy az előrejelzés hangzott. mindkét esetben rohadt szívtörőnek éreztem magam, és valahol tényleg az is voltam, szégyelltem is magam rendesen érte. a második után sikerült majdnem megint berántanom magamat egy idegösszeroppanásba, szerencsére még időben rájöttem, miért emésztem magam/miért vagyok kikészülve. igen, az ösztönrendszerem figuratíve rácsapott az asztalra, és követelte, hogy ezek után hallgassak rá, de nagyon.

furán hangozhat, hogy így az ösztönrendszeremnek ezt ki kellett követelnie, hiszen ez a természetes állapot. a full exposure kedvéért: oka van, hogy így volt. még régen, 1998-ban volt egy tisztességes, de két lábon kihordott, és gyógyszerek nélkül, igaz, így hosszú idejű gyógyulással járó idegösszeroppanásom. nincs ebben semmi szégyellnivaló, úgy gondolom, hiszen egy kemény, véres, de mással fel nem cserélhető élményben volt így részem, ami nagyon megtanított figyelni, tanulni, hallgatni, és összességében megtanított megismerni magamat. azt hiszem, nem lennék olyan kőkeményen stabil legbelül, ha nem lett volna ez a tűzpróba.

no de elkalandozok, hiszen magyarázni akartam a bizonyítványomat: szóval az idegösszeroppanás egyik következménye a részleges vagy teljes személyiség-vesztés. tulképp szinte a nulláról kellett, emlékek, tapasztalatok stb. alapján újjáépítenem a személyiségemet, felerészt tudatosan, felerészt hagyni a tudatalattinak, hogy tegye a dolgát.

no, ennyit arról, hogy miért nem hallgattam sokáig az ösztöneimre. el kellett telnie majd' 8 évnek, hogy ez megtörténjen. de megtörtént, és azóta nagyon jó barátom lett saját kis ösztönlényem, sokat segít, és fura mód mindig igaza van.

szóval ezért van az, hogy már több mint egy éve a szingli-lét büszke, néhol nehéz és fájdalmas, néha határtalanul szabad kenyerét eszem. (bocsánat a többszörös képzavarért, de ez van.) kis ösztönlényem senkire nem mondott igent. akire igen, az már foglalt volt, és elvszerűen nem cseszek szét semmit, ami nem magától megy szét. ez van.

segít persze az is, hogy egyrészt ez tudatos döntés volt (senkivel, amíg az ösztönöm igent nem mond), másrészt megtanultam élvezni az egyedül élés előnyeit (sok van ám!), meg persze sok barátom van, és igen, bevallom, voltak "csak" szeretők, akikkel persze volt érzelem is, csak éppen nem szerelem; és jutott időm arra, hogy sok mindenbe belekezdjek/elmélyüljek, amibe egy "stabil kapcsolatban" nem lett volna lehetőségem.

nos, most ennyi, nem magyarázok tovább, mert a végén még félreérthető leszek.