...élmények, mert élmények kellenek.
tegnap kint álltam a gangon, az úszás után hazaérve, épp egyik sodort cigarettámat (sárga drum dohány, piros smoking papír, ocb slim filter) szivogatva, mikor észrevettem az ötödiken (én a negyediken lakok) egy szép, hosszúszőrű fekete macskát. ami különleges volt, az a hihetetlen hosszú fehér bajsza, úgy nézett ki, mint egy hadúr valamely régi festményen (legalábbis az összhatás ez volt). szemeztünk egy sort, szinkronban kacsintottunk, ásítottunk is párat, aztán megunt engem, és visszament az V/2-be, ahol lakik (mint azt most már tudom). én meg somolyogtam egy jót. karakteres egy macska.
egyébként az a jó ott, ahol élek, hogy ha az utcafrontos ablak csukva van, a bejárati ajtó meg nyitva, ami a tömbkertre néz, teljesen olyan érzés, mintha vidéken lennék... nappal harkály és mindenféle emberi munkazajok, meg madarak, éjszaka fülemüle meg denevércsipogás. no, ez egy jelentős ok, amiért szeretek ott lakni, ahol.
most robert wyattel (ex-soft machine, ex-matching mole) ismerkedek zeneileg. vannak ilyen korszakok, amikor bulizós-táncolós zenéket keresek és ismerek meg újakat és újakat (szoktam néha dj-zni, és jól jön a "választás szabadsága"), van, amikor meg a tiszta zeneiséget, kihívásokkal teli albumokat, zenekarokat ismergetek meg. így volt ez a the who-val is nemrég, most pedig a slapp happy/peter blegvad/robert wyatt vonalon szerzem az új élményeket.
robert wyatt egészen nagyon jó, azt kell hogy mondjam. van valami elvarázsolt jellege, valami álomszerű kvalitása a lemezeinek (eddig kettőt ismertem meg), ami nagyon jól fekszik kis lelkecskémnek. (egyre inkább érzem, hogy progresszív rockot kéne játszanom.) és a szövegek... ez a sor, hogy: "what kind of a spider understands arachnophobia", no, még mindig ezen rötyögök.
[..)
és igen. most egy kis tiszteletet, egy kis meghatottságot, ha kérhetném. kedvenc bandáim egyike (egy időben a kedvenc) új lemezzel jelentkezett.
szent zaj: nine inch nails: year zero.
az előző lemeze (merthogy egy jobbára egyszermélyes "zenekarról" van szó, sok-sok meghívott zenésszel) egy kicsit csalódás volt. néhány hihetetlen jó szám, de kb. a harmada töltelék-anyag volt. egy picit leírtam magamban messieur reznor-t, hiába no, ő sem a régi, drogproblémás, depressziós, perverz, sötét indusztri-pop-rock pápa. azért a maradék kétharmad az tetszett, nagyon, de semmi gyomron rúgás-hatás.
amikor hallottam az új lemez vírusmarketingjéről, meg meghallgattam a kiszivárogtatott számokat, hát, nem voltam meggyőződve róla, hogy ez tetszeni fog. zaj, sok zaj, kevés dallam. pedig reznor, szinte egyedül az indusztriál szcénában, nagyon pop-érzékeny, nagyon dallamcentrikus volt. kicsit megijedtem, hogy akkor itt most reznor befordult, és mindenmindegy-alapon zúzni fog ész nélkül. ezt tűntek alátámasztani reznor nyilatkozatai is, hogy a laptopján szórakozott mindenféle zajokkal, és ez adta neki az ötleteket a lemezhez. atyaég.
aztán tegnap olvastam az exitben a lemezkritikát, ami szinte egyedülálló módon 10 pontot adott neki a tízből, a kritika pedig szinte verbális orgazmusba torkollott. na ne, gondoltam, a világegyetem legnagyobb NIN-fanje írta a cikket.
aztán most hallgatom.
no, akkor most félre a szép szavakkal.
zenei gyomronrúgás, a 10 tonnás súly hangszövedékekből, ami a fejedre esik, és mégis vidám táncolsz tovább. hangokból gyúrt harcosok klubja. pofoz, öklöz, gyomroz, tép, harap, és élvezed. hirtelen halál, feltámadás. felrobban a füled, és még többet kérsz. sötét, félelmetes, vad, őszinte, gunyoros, elveszett-de-nem-érdekli. azon veszed észre magad, hogy el akarsz rohanni megerőszakolni egy stúdiónyi szintetizátort, hogy flexxel akarsz gitárokat átformálni, hogy lángszóróval akarsz mikrofonodnak új alakot adni.
szent zaj. szentségtelen ritmus. és mégis dalok, remek dalok.
nem érzékeny széplelkenek való.
messieur reznor, fejtek hajtok.
te pedig fejen rúgsz, megsorozol vascsővel, majd az arcomba nevetsz, és átölelsz. én pedig hálás vagyok neked.
tökéletes.
ennyire jó. várom a nyári koncertet.
