a zen
migrén jön.
fájdalomcsillapító pedig sehol a láthatáron.
hátravonulok az árnyékba. lassan, mint egy lassított felvételen. elfekszem a törülközőmön, megpróbálom élvezni a zenementes zajokat... csendnek túlságosan is strand, de nem esik rosszul. oldalra fordulok, és elalszom. laura kint a strandon hallgatja a parno grasztot.
felébredek. lejjebb ment a nap, kicsit süti a lábam. nem rossz érzés. a hátamra fordulok, és nézem a fűzfakoronát felettem.
és még nézem.
és még nézem tovább is. a fájdalom nincs is igazán jelen. jelzésértékűen, hogy azért tudjam, ott van még. tart a migrén.
de ez a migrén most olyan, mint egy csendes ima. egy zen-meditáció.
lassú minden, mert én lassú vagyok. nem gondolkozok, csak érzékelek. érzékelem a külvilágot. nincs zene, csak a természet és az emberek zsivaja. boldog fürdőzők, síró kisgyerekek, vidám apukacsapatok. és a hullámzás, a víz, a víz. és a szél. és az aranyszín fény, és a mélykék ég, sehol egy felhő. néha egy sportrepülő húz el a fejem felett. fehér. a fűzfa leveleinek a zöldje. néha jobbra fordítom a fejemet, és egy másik fűz, ami félig az árnyékban áll, félig az alkonyodó fényben, ilyenzöld, olyanzöld. azon gondolkozom, hogy mennyire olyan, mint egy impresszionista festmény. és mosolygok ezen, mert ha ez festmény, akkor egy gyönyörű festmény.
így telik az idő. néha eszembe jut elszívni egy szál cigit. a gondolat, a tett, amíg meggyújtom, ennyi idő alatt meghal a világon 200-300 ember, megszületik 300-400. lassan, lassan, mindent lassan. egy hirtelen mozdulat széttörné ezt az áldást, és maradna csak a háttér, a fájdalom.
lassanként kimegyek a partra. laura elmegy hajókat fényképezni az alkonyban, a marinába, én törülközőmből csavarok hidegvizes turbánt a fejemre, és lefekszem a parti kövekre. és megint az áldás állapota, csak az érzékek befogadása. kizárom a látást is. egy ideig. hangokból építem fel a panorámát körben.
kinyitom a szemem, balra fordulok, és nézem a közvetlen közel, majdnem az arcomba lógó fűzleveleket. a kis levéltetveket és kis bogarakat, amint fel s le mászkálnak a leveleken. nézem a gacsokat, a szabálytalanságokat, fa-betegségek nyomait. minden egybe rendeződve, minden egyben, szépség.
nyugalom, és béke. lassúság.
hazafelé lemaradok. nyugodtan, lassan lépdelek. közben mindent meg tudok figyelni, és szép a világ. én pedig nyugodt vagyok.
később ugyanilyen lassan, egy szál semmiben nekiállok vacsorát csinálni. nem zavar engem, laurát sem, pedig nem vagyunk egy pár. valahogy természetes, természetesség sugárzik belőlem, lassúság, de nyugalom. és elkészül a vacsora, és finom.
ugyanilyen lassan eszem meg, közben pedig csak jelzésértékűen szól valamilyen rádióadó a háttérben. annyira csendesen, hogy csak akkor van ott, ha arra figyelek.
és ez már az éjszaka, a falusi éjszaka hangjaival.
áldott állapot.
hát így is végig lehet vinni egy migrént. hogy csoda váljék belőle.
a zene
ugyanmár. a legnagyobb nosztalgia, amit játszunk, az a golden slumbers beatles-szám jelentősen átdolgozott változata.
van ponyva a színpad felett, csak épp a délután öt órás direkt szembe-napsütést nem zárja ki. a soundcheck alatt izzadunk, mint szavannán a csivavák. még jó, hogy f8kor játszunk, addigra már lejjebb megy a nap. a cipőm, a fekete kis műbőr szétesőfélben levő kalenji, hiába, szétcangáztam azt is.
soundcheck jól megy, de jó. csak állandóan gerjed laura mikrofonja. mint később kiderül, zoli, a gitáros ládájára. az biztos, hogy ha ezek a mágnesességre épülő cuccok egyszer egymásra gerjednek, az orgazmus-hanguknak senki sem örül... mint forró, hegyes fémrudak a fülbe.
belekezdünk a beálló-számba. nyomjuk öt percig, és mindenki ránk figyel... jammelésből is jó dolgok jönnek ki.
kellett nekem fekete rövidgatyó és fekete cipő. úgy érzem magam, mint wellington-szeletben a sülő hús.
nem tudni miért, talán a tegnap esti brutálrántotta (amit másnap szintén megcsináltam, csak szalonna nélkül, és mivel a zöldség került túlsúlyba, jó kis tojásos lecsó lett belőle, isteni volt), talán az ilyenkor mindig fellépő drukk (nem lámpaláz, az a legelső fellépésem óta nincs bennem), de sűrűn látogatom a vécét.
zolival összefutok, elindulunk a pálinkás-ház felé. rézangyalát! finomak. amit nem tudtam, hogy zoli már akkor is igen kapatos volt, én meg meghívtam egy felesre... de szó se róla, egy korai kezdést leszámítva teljesen korrektül nyomta végig a műsort.
még két feles nekem. ennyi kell. beéneklés a backstage-ben, ami egy fülledt kis sátor, két paddal és egy sörkertes asztallal.
a színpad széléről nézem a közönségünket. 40-50-60 évesek. főleg nyaralók. a hőségtől szétcsavarlazítózott arckifejezéssel. kiskölkök (de a kedvükért nem fogom moderálni a szövegeket). *nem* a mi tipikus célközönségünk. ha már egy nagyobb tapsot kihozok belőlük, nyert ügyünk van.
aztán fél nyolc. elkezdik a többiek a golden slumberst, én csendben, majdnem-meditálva állok a szélen, az árnyékban. és számolok, 5, 4, 3... mint ahogy egy sportoló felkészül a nagy, nehéz menetre. erőltetett belégzés és kilégzés. egy villám-ima célpont nélkül. alázat. meghajtom a fejem.
aztán kijön az állat.
háromnegyed óra múlva, a színpadról lefele menve, visszabújik.
imádom, mint mondhatnék. más ember vagyok a színpadon. a végtelenségig szenvedélyes, könnyed, karizmatikus. régen a mindennapi életben is ilyen voltam, de rájöttem, hogy elég itt.
mert akkor csak ti vagytok, ti, a közönség, meg a zene, amit átengedünk magunkon, hadd szóljon.
utóhang
körmasszázs. a profi masszőrcsaj, aki persze nem ebbeli minőségében jött le velünk, mondja, hogy jól masszírozok, a kezem pont elég erős, és elég érzékenységgel csinálom. nekem viszont a csuklyásizmom annyira be van állva, hogy le is tapadt -- sok intenzív masszázzsal ki lehet oldani, és így legalább már tudom, miért voltak fejfájásaim szinte minden nap.
ingyenpálesz a rézangyalnál. no igen, adtam nekik egy kis reklámot.
az egész trupp lemegy a partra. felkérnek egy sodrásra, eleget teszek neki. fotók a szinte teljesen lement nappal a háttérben, előtérben a felaggatott vizibiciklikkel... csend és nyugalom.
visszamegyünk, belenézünk egy kicsit a bikinibe, ha egyszer már nekik nyitottunk. backstage-ben a dénémeth úgy néz ki, mint egy citromba harapott zombi. a színpadon meg félisten. ugye, ugye... és magam is meglepődöm, hogy passzív módon ugyan, de mennyi bikini-szövegre emlékszem. a "ha volna még időm"-et csúnyán elrontják az új hangszereléssel.
krautrock?
aztán haza az araszoló m7-esen.
holnap este pedig siófokon, este 6tól valamikor, a palace-ban (igen, ott, rock-koncert, mifene)... újra kiengedem az állatot.
kiosztják a gázsit, nem hiszek a szememnek. ennyit életemben nem kerestem még zenéléssel.úristen, mit keresünk mi itt? nosztalgia színpad?ülök a balaton-parton, a club aliga betonos-köves partján. tűz a nap, pedig 6 óra fele van az idő. az az ismerős bizsergő fájdalom hátul, a tarkóm alatt, a nyakamnál.
