túl sok ideje vagyok itt.
még egy hónapot adok itt a VIP-nak, aztán költöztetem a blogomat melegebb éghajlatokra, meg magamat is el innen. mármint kireg.
túlforrottam, bizony.
de legalább a hétvége az tökéletes volt, vasárnap megfejelve némi négyesben a lupatóhoz kiugrással, nudizással, hülyüléssel és jó beszélgetéssel. meg némi úszással.
bár még csak kedd van, igazán kemény egy hetem lesz. legalább szombat, az biztos, hogy nine inch nails. ha belegondolok, áprilisban-májusban még úgy gondoltam, hogy mészárossal megyünk ki erre, boldog párként. azóta mennyi, de mennyi minden változott meg. no, nem mintha bánkódni kéne.
páratlannak lenni jó dolog. pártalannak már annyira nem. de valahogy nem osztom azt az észjárást, amit anno a mex is megénekelt, miszerint "rossz szex is jobb a nem-szexnél", persze ezt most nem a szexre vetítve le, nem kizárólagosan, nem ám.
néha szeretném baseball-ütővel veregetni a fejemet, hogy valahogy elfelejtsem, hogy pontosan tudom, mit *nem* akarok, hogy elfelejtsem a sok csalódást, hogy elfelejtsem, hogy ha nem érzem 100%osnak a dolgot érzelmi, testi és szellemi oldalról, akkor nem érdemes belemenni (mert ugye a sültgalamb az csak nem akar az egyszeri ember szájába repülni bele), és néha olyan jó lenne, ha megértenének, hogy nem szemétségből vagyok ilyen, nem azért teszem, hogy jól kitoljak valakivel, hanem mert el vagyok veszve ezen a téren, nem is kicsit, és félek, rohadtul félek, mert az a bizonyos szekrény teli van összetört szívű csontvázakkal (tudom, képzavar, de most engedtessék meg nekem), és én is ott vagyok bent, hasadva, virtualice, de ott bent, mert mindig, amikor akaratlanul is, de összetörök egy szívet, az enyémből is törik egy darab... és félek attól is, hogy talán már túl sok darab tört le ah mein herz-ből, és hogy már nem is képes újra úgy dobogni, lásd szívzörej pár posttal alább.
jó, persze, nyavalygok itt, egyéni szocprob, de hát erről is szól a blog. ha már írom.
azt tudom, hogy lehet engem szeretni, ezzel nincs gond. de tudok-e, merek-e én megint, újra elveszni abban a bizonyos állapotban, amikor, legalábbis nekem, fujifilm-színek töltik be a matt, kopár színtereket, amikor a zörejekből hangok, ritmusok lesznek, amikor a levegő édes illatait megérzem? és tudok-e ebben az állapotban maradni, ha a másik, az "ő", nincs ott? lesz-e nagy ő, vagy csak nagy, lemondó ó-k lesznek?
az a baj az ittléttel, mármint itt, ezen a helyen, a rózsaszín-narancs-bézs helyen, hogy közel hozza a lehetőséget, az ábránd valósággá válását, gyakran karnyújtásnyira... és nem tudom, hogy én nem nyújtom-e ki a karomokat ilyenkor, vagy az a karnyújtás a meta-térbe veszve áthatolhatatlan fényévnyi messzeségek távlatába süllyed?
ha nem vagy a tűz közelében, nem hiányzik a meleg. de ha csak annyira enged valami, valaki oda, hogy épp hogy érezd, hogy van a hidegen kívül más lehetőség is, közelebb nem -- és most künn a farkas, vagy bent? vagy bárány az? --, akkor halkan miserere-t énekelve azon gondolkozol, talán jobb lenne azt a kis melegséget is elfelejteni. mert abból nem lehet megélni.
és hogy a probléma az én készülékemben van-e, vagy csak nem a megfelelő adás felé sodort a sorsszerűség árama, na, ez az, amit most rohadtul nem tudok, és nem is sejtek.
és ez nem jó így.
