az őszinteség őszinteséget vonz, mint azt néhány tíz perccel ezelőtt dával megbeszéltük. és ezt a dolgot el kell mondanom, így sokkal tisztább lesz a kép rólam. magam számára is.
ez a dolog kavarog már a fejemben jópár hete, ezért sem írtam eddig erről. hogy is mondják? a gyógyulás felé vezető út első lépése az, hogy tisztába jöjjünk azzal, hogy betegek vagyunk. a második pedig az, hogy rájöjjünk, mi a bajunk.
no, e hosszas bevezető után, a lényeg: miért is van az, hogy az utóbbi időben (utóbbi idő: legutóbbi "hivatalos" kapcsolatom, mely tavaly január elején ért véget, óta eltelt idő) egyrészt sokkal több és kitartóbb (de ultimatíve széthulló) szeretői kapcsolatom volt; másrészt az ismerkedésnek már egy eléggé korai szakaszában, ha a kémia ott mozog, hajlamos vagyok "nem ellenállni a kísértésnek", vagy akár öntudatlanul is úgy terelni a dolgokat, hogy annak ágybabújás (bár ágy nem feltétlenül kell hozzá) legyen a vége?
pedig nem vagyok függő. volt már olyan másfél évem, hogy nő úgy nem érintett engem, és én sem úgy nőt.
oké, mondhatnád -- ha épp férfitársamként olvasol --, "mi ebben a gond? a jó szex az jó szex. és hej, ha nem lesz belőle kapcsolat, akkor sincs nagy gáz." pedig dehogynincs. főleg, ha a lány/hölgy/nő ezt már az elköteleződés jeleként értelmezi, pedig ez a fejedben, még ha meg is fordul, nem tud ott maradni tartósan. (ha valakinél ott maradt volna, márpedig remélem, hogy tud, akkor nem itt és nem ezt írnám blogként.) ha a fiú és a lány más névértéken kezeli az így kialakult együttlétet, annak diszparitás és sírás és sértődés, vagy csak szimplán -- még ha oly gyorsan elmúló fajta is -- fájdalom lesz a vége.
anyum szelíd meggyőzéssel és példamutatással belém nevelt egy erős, működő erkölcsi érzéket, amiért örökké hálás leszek neki; épp ez a fajta erkölcsi érzék az, ami ilyen helyzeteket, még ha önfeláldozás árán is, megelőz egy taktikailag jól elhelyezett "most már indulnom kell"-el vagy "elalszok én a padlón is, csak adj egy pokrócot"-tal. ez így is volt régen. de mostanság... inogni látszik ez az egész fene nagy erkölcsi rendszer.
miért?
az egyik rész biztos az, hogy míg a múltban néha nem hallgattam kémiai ösztönöm jelzéseire, kegyetlen leckéken át megtanultam, hogy márpedig a kémia majd' a legfontosabb dolog, és annak, meg a lelki-szellemi összhangnak az egyik legjobb lakmusz-tesztje a szeretkezés. ha az nem megy (leszámítva a kezdeti pár alkalom szinte természetes megilletődöttségét -- vagy csak gátlásos lennék, és félénk ebben? lehet.), akkor semmi nem fog menni. derüljön ki ez előbb, mint utóbb, még mielőtt a lelkeink menthetetlenül összegubancolódnának, mert annak mindig fájdalmas elválás a vége. (arról nem is szólva, hogy néha pont a rossz szex miatt menekül valaki a lelki síkra... úgy csak még rosszabb.)
de a másik ok súlyosabb, és megoldhatatlanabb.
kommunikálni akarok, és nem bízok már a szavakban.
a szeretkezés nekem, ahogy így rá kell jönnöm, a kommunikáció ultimatív formája. ahol nincsenek határok, ahol nem kell bicegő, suta szintaxisba burkolni a kétes értékű szemantikát. ahol nincs tettetés, ahol őszintén azt "mondod" és "mondom", ami van. ami csak a jelen időt ismeri, márpedig az az egyetlen őszinte és igaz idő.
és hogy jobban megérts, tegyük személyessé...
ahol elég a szemedbe néznem, és látom a lelkedet. még akkor is, ha a szemed csukva van a gyönyörtől.
ahol a bőröd tapintása, ahogy egymást pásztázzuk tenyerünkkel, ajkunkkal, egész testünkkel, többet mond el rólad, mint ezer és ezer mesteri mondat.
ahol nem szégyellünk egymásnak újra és újra örömöt szerezni, néha már az extázis határáig és túl azon is.
azzal, hogy a testedhez kerülök annyira közel, hogy néha talán el is mosódnak a határvonalak, ahol sejtjeink, energiáink egymásba olvadnak, közel kerülök a lelkedhez.
érted már?
nos, doktor, doktor, mit mond erre?
