aug. 12, 12:31:
pörögnek a dolgok, és igen jó most az élet, úgy vélem.
kedden hasadt a szívem, de jó döntést hoztunk, az egyetlent, aminek értelme volt.
szerdán, miközben sárgán világítottam az irigységtől, hogy a cimboráim kimennek a szigetre, és láthatják az orchestre national de barbes-t (ami két évvel ezelőtt a legjobb szigetes élményt adta nekem, még akkor is, ha épp akkor estünk szét v-vel), aztán egyszer csak beütött a ménkű, és lett hetijegy 20k-ért, nem bírtam ellenállni, meg kellett szereznem. így kijutottam, és bár az akkori, ottani por hatását még mindig érzem a teljes légzőrendszeremben, az ONB megint fantasztikus és vidám volt, manu chao gyenge, kiszámítható és feleslegesen pogóztató, az indiai konyha (a nirvana jóvoltából) meg nyammnyamm (nincs még egy olyan érzés, mint amikor a vindaloo szósza elhamvasztja a szájpadlásodat).
csütörtökön találkoztam valakivel, aki valami nagyon furcsa ok folytán jobban megért, mint eddig tán bárki. plusz: rejtélyes módon sikerült két bringát úgy egymáshoz támasztanunk, hogy utána kb. negyed órás csikicsuki kellett ahhoz, hogy szét tudjuk őket szedni -- ha valaki olvasta szeretett douglas adamsunk "dirk gently holisztikus nyomozóirodája" c. könyvét (ha még nem, tessék, mert alapmű ez is), akkor a lépcsőforduló és a dívány (vagy pamlag?) problematikájához hasonlított a dolog.
pénteken szembesültem azzal, hogy néha a legjobb szándékból adott alkoholnedű is csúnya eredményeket hozhat.
szombat... perfect day. egy délután e-vel, egy olyan, amilyenben már nagyon rég nem volt részem: múzeumos (lumú), elheverős, játszóházas, kosztümfotós, intelligens, beszélgetős, sajnáltam, hogy vége volt, de hát mennem kellett a szigetre... hiszen majd' 10 évet vártam erre a pillanatra.
régen viccelődtem, hogy persze, majd akkor lesz a sziget igazán nagy fesztivál, ha a NIN eljön ide. és amikor idén kihirdették a programot, szinte nem is hittem a szememnek. elhozták. és pont a legjobbkor, az évek óta a legerősebb lemezük turnéján. amikor a hilltop mellett lendületesen elhaladva szóltam a többieknek, hogy siessünk (hihetetlen. 10 évet várok rá, és lemaradok az első két számról. tipikus...), egyszer csak beütött, hogy igen, basszus, itt vannak, élőben fogom látni az egyik legendámat.
aztán nem volt megállás. úgy a 15. sor környékén kezdhettük, a koncert végére az 5. sor fele voltunk, maga a koncert meg... jó, a hangosítás nem volt tökéletes, a basszus sokszor szétvitte a hangzást, de ha jó hangzást akarok, akkor meghallgatom otthon, ez a koncert másról szólt...
minimális, de tökéletes színpadkép, az átlátszó kivetítő-képernyő pedig zseniális ötletekre adott alkalmat (a legjobb az eraser-ben volt, a stratégiai pillanatokban elúszó tűzfolyammal), semmi pirotechnika, csak pokoli fények. és a végén, a hurt alatt, valami nagyon szép csillámlás. a banda pedig egyen-szürke rövidújjú ingben, egyen-fekete nyakkendővel, egyen-fekete bőrnadrágban.
reznor... meghízott, nem is kicsit, de akkora erővel és átéléssel nyomta le a programot, hogy annak nem lehetett ellenállni. jófiú-image (a vad, tépett hosszú hajakat meghagyta a gitárosnak és a basszernek), elementáris erő.
profi, pörgős műsor, minimális szövegeléssel -- de reznor láthatóan jól érezte magát, nem számított ekkora közönségre, remélem, ezek után máskor is eljön. a sziget pl. tökéletes hely egy NIN-koncertre.
de ezek mind részletkérdések, mert nem ez a lényeg...
...ez egy beavatás volt. egy tűzkeresztség, egy rituális szertartás. igazán a march of the pigs-nél indultak be a dolgok. pont az a fajta brutális pogózás indult el, amire számítottam. és belevetettem magam. mert egy nin-koncertet egy ember meghallgathat... megnézhet... de nem, nem erről szól. a koncertet... *át kell élni*. még akkor is, ha ez kék-zöld foltokkal jár.
pedig először csak kostolgat. be-beszól neked. rádröhög, cukkol.
aztán felgyűri az ingujját, nyakánál fogva széttöri az üveget, és rádront.
addig üt, amíg rá nem jössz, hogy ez mennyire jó neked. pörget, pörget, és érzed, ahogy valami mélyet, valami intenzívet, valami állatit megmozgat. elkezdesz bízni a tömegben. megtart. elengeded magad. a földbe tapos, de nem bánod.
amikor már azt hiszed, lassan belehalsz ebbe, lecsendesedik, egy kicsit. megfog, pofonvág párszor, hogy józanodj ki. és mesélni kezd neked. sötét, de eszes dolgokat mond. megérted a paranoiáját, az elszigeteltségét, a dühét. együtt mozogsz vele.
megint rádront, csak hogy el ne bízd magad.
és végül elcsendesít, mindent. magához húz, az egyetlen, majdnem csendes, szomorú, végtelenül szomorú, de végtelenül vágyakozó vallomásával. ott sír a válladon, könnyek nélkül, és átölel, te pedig ugyanezt teszed.
aztán vége.
és utána valami hihetetlen megtisztulás érzése.
ezek után a hooverphonic tiszta, érzékeny, de erős zenéje kellemes levezetés volt csak. jövőre kérnénk őket a nagyszínpadra, az egész wan2 sátrat megtöltötték.
nasszóval tényleg. perfect day. perfect.
aug. 14, 03:23:
volt még vasárnap este egy váratlanul és megindítóan őszinte beszélgetés;
ma egy találkozó racionális okokból való áttétele holnapra (kinek érné meg másfél órára egy nyolcezer forintos jegy? de legalább holnap hátha bejutunk a lumináriumba is);
emiatt nekivágás a szigetnek egyedül, és lám, az első pillanatban egy-két nem várt ismerőssel való összefutás, akikkel aztán -- hosszas csatangolás után, köszi, hogy minden ki van ám írva rendesen, khrm, illetve még hosszabb sorbanállás és a coy/kinky fogalmaknak adott szép nagy pofonok után -- megtaláltuk a dá által hirdetett tarot-labirintust, ahol is... fura, ösztöneimben bízva húztam a lapom: az erőt kaptam (s hozzá azt a tanácsot, hogy álmomban erő voltam, de úthengerré váltam, s letaroltam az erdőt; ébredjek fel, s használjam vigyázva, tudatosan ezt az erőt);
majd a labirintusba bebolyongva először csak kíváncsian járkáltam, kértem mindig a szimbólum-embereket, hogy meséljenek nekem -- s egyszer csak a kocsihajtóba első alkalommal akadva, meghallgattam a tanácsát: bízzak az erőm ösztönében, hogy megtaláljam a kivezető utam;
hallgattam az ösztönömre, az ösztönöm, ez az erő, pedig azt súgta: válaszd mindig a nehezebb utat! -- hallgattam rá, s a legrövidebb úton, kerülő nélkül jutottam ki a labirintusból -- szép is az, mikor a szíved parancsából a tökéletes megoldás válik;
majd a torony tetején a legvastagabb papírt megpróbáltam kihúzni a fakocka-minitornyok alól: fel is döntöttem -- ettől megijedtem először, de mikor elolvastam az idézetet:
agathon: a múltat még isten sem tudja megváltoztatni,
rájöttem, hogy igazán a torony összedőlésével vált ez az üzenet személyessé. inkább érzem az üzenetet, így, mindennel együtt, mint értem, de ennyi pont elég.
nb: ha a tarot-labirintust keresitek, a színházi sátraknál, ott a csúszdás játszótér mellett találjátok. még van egy napotok rá.
aztán pedig...
tool. tényleg eszköz. eszköz, amely egyszerre kapcsolja ki a türelmetlenségedet, és kapcsolja be az agyad és az ősi, nagyon ősi, már-már genius loci-alapú fajmemóriádat; azokat az ősi ösztönöket, amiket csak a 4/4 hatása alól kikerült tört ritmusok, sámánhatású monoton s mégis gyűrűző, mély dallamok mollokba mentett merengésével beoltott dallamok tudnak csak kihozni belőled.
a tool ma este, az értők és a könyörgők számára egy hihetetlen s furcsa utazást kínált, adott.
mehettem volna előbbre is, de onnan, távolról is, tökéletes volt. egy zenekar, amely hiperfegyelmezetten, minimális mozgással vezeti elő az őserővel kombinált zene-matematikai feladványokat.
voltak olyan ihletett pillanatok, amikor a zene és a látvány hideg-forró tökéletes egységbe kovácsolódott. ezt nem lehet visszaadni... ehhez ott kellett lenni.
tudást hoz ez a zene, a fejnek olyan, mintha egy hűvös tóba mártanád be fejed, és éreznéd, ahogy a tested lassulása közben a gondolataid hangsebességűre lassulnak-gyorsulnak. tudást, bizonyosságot a legváratlanabb dolgokban.
a szombat zsigeri, vidám-pokolbéli NIN-jéhez képest ez volt az igazi testvérzene: ugyanaz a forrongás, ugyanaz a precizitás, ugyanaz az ismerős sötétség, ugyanaz a direktben mélybe nyúlás, de míg a NIN a vér, az izzadtság, a sperma, a síkosító és a könny világát emeli fel kiszámított káoszának keblébe, addig a tool a száguldó s meg-megbukó gondolatok zajából, a lélek recsegő-fájdalmas szorongásaiból kovácsol már-már pink floyd-ba hajló íveket. az egyikhez ott kell lenni, bent, a tömeg sűrűjében; a másik magányos zene, s bárhol élvezhető, ahol meg tudsz állni és figyelni tudsz.
ámen.
hazafele bandukolva az jutott az eszembe, a labirintussal kapcsolatban: nem tudom, hogy minden kártya meg van-e személyesítve ott, vagy ha nem, vajon az erő meg van-e... mert ha igen, akkor kihagytam a lehetőséget, hogy szembesüljek magammal, hogy megismerjem magamat.
de a múltat még isten sem tudja megváltoztatni, így hát ez van. így is volt épp elég reveláció egy napra.
aug. 15, 17:11:
ejtsük meg: gyors beszámoló a sziget utolsó napjáról.
18:00 körül: kiérek a szigetre, g már vagy félórája áll sorban a lumináriumhoz, lenyomok egy sprintet a nagyszínpadtól (ahol kedélyesen baromkodik az eagles of death metal, a jó hangulat érezhető a levegőben, meg az is, hogy a fenébe is, szép az idő, megint van por, persze szerényebb, mint múlt szerdán.
algéria elkap, de kb. 2 óra múltán már meg sem érzem.
bent a lumináriumban... érdekes, jópofa, jó lenne, ha nem üvöltene be minden zene, ami a környéken szól. egyébként egy kis költségvetésű scifi űrhajóbelsője. g-vel gyorsan ámokfutunk benne egy-két kört, megvan a 'le fucking hall' (a vörös, nagyon vörös csarnok), a library room, a meditation room (a bejárati zöld csarnok), az apotheosis room (nagy kékség), no meg persze a bridge, némi brigekkel és teleport chamberekkel (out of order, the AAA batteries are exhausted). mivel nincs rendes űrhajó rezidens élien nélkül, magamra vettem e megtisztelő szerepet, ennek keretében ronda képpel és testtartással, gonosz hangon közöltem minden szobában a heverésző minimál-alakokkal, hogy most pedig meg lesznek eszve, aztán rágózok egyet, végül leöntöm a rossz utóízüket egy kis chiantival. ezen jókat derültünk.
18:40 körül: vittünk kávét l-nek, aki szegény a party sátor mellett robotolt. utána kerengtünk egy sort, atm-et keresve, de mindenütt gigasorok álltak. ettünk remek kolbászos hotdogot, megpörgettük az erénykereket (hmm, a szerénység és a becsületesség közé állt be félúton, most akkor melyiket gyakoroljam ma este 7ig?), majd a juliette & the licks koncert közben progresszíven leittuk magunkat viceházmesterekkel. a koncert maga jó volt, eszméletlen energiák vannak ebben a törékeny kis testben, tényleg egy állat a csaj. jobb, mint színésznőnek. a számok nagy része jó volt, a hangosítás egy eh, a banda igen pontatlanul játszott, de kit érdekel. összefutok egy egyetemi csoporttárssal, hát *persze*, hogy a killersre jöttek. kit érdekel az...
20:30 körül: igencsak kapatosan lenyomjuk a pöttyös rudi-féle lökött akadálypályát. én persze nem veszem komolyan, kapom is a pofámba a vattával kitömött izéket. a legnagyobb probléma, hogy nem bírom abbahagyni a röhögést menet közben.
21:00 körül: ezúttal végigálljuk a sort egy atm-hez. közben bekattanok, és g-vel csak angolul vagyok hajlandó beszélni. ő nem akar átváltani, fogadást ajánl, amit egyből el is veszt, ettől én még jobban berúgok, mert a tét egy ital (ginto lett).
21:30 körül a színházi negyedben leülünk egy padra, és az élet és a szex nagy kérdéseiről beszélgetünk g-vel. megenyhül, és ő is hajlandó angolul beszélni. kurva jól érezzük magunkat. elindulunk l-ért, akinek lejár a munkaideje.
22:00 körül: hármasban valahogy eljutunk a világzene-színpadhoz. akkor jövök rá, hogy värttinä megy, ami igen jó. úgyhogy ott rázzuk magunkat, közben egyre sűrűsödő vizelési rohamok között.
23:00 körül: värttinä véget ér, remek volt, elmegyünk a pokol csárdához valami szilárd hajtóanyagért. miután megettük a kajajegyért ingyé kaját (khrm... pokoli). nem bírjuk ki, a mellettünk dübörgő volt discoban táncolunk vagy egy fél órát, de lehet, hogy többet, én bírnék még, de l javaslatára bill kapitány koncertje felé orientálódunk, jó sok eltévedéssel, közben csatlakozik t is, aki egy sártengerrel való találkozás után eltűnik. összefutunk n-nel, v-vel és k-val, k-t hátrahagyva így ötösben megyünk bill kapitányra.
01:00 körül bill kapitány koncertjén csápolunk. egy darabig. a társaság széthullik, mi g-vel fáradunk. bill hangja még mindig hihetetlen nagy, de már sok a szöveg, kevés a zene -- bár igaz, a szöveg is jó, olyan az egész, mint egy baráti találkozó keverve egy igehirdetéssel. némi kacskaringós úton eljutunk az open stage-hez, ahol elvileg hajnali 3kor sziámi lesz, tudjuk, hogy l arra mindenképp akar menni. közben röhögünk és fáradunk. ott beérjük n-t, v-t és k-t, t is megjelenik, l néha előtűnik, néha eltűnik, beszélgetünk hármasban (igazán kettesben), g telefonálgat ide-oda, t megint eltűnik, a koncert elkezdődik, mpsz még mindig ronda, a zenét illetően meg szégyenkezem magamban, hogy ezért én anno rajongtam, ezt ki is fejtem, álláspontom értő fülekre talál. aztán k és v balra el, n valami ismerősével beszélget.
elmondásból kiderül, hogy a coxpön ambientben már nincs polyfoam a földön, ennyit az ottalvós-zenésálmos ötletemről.
03:30 körül: találkozok i-vel, beszélgetünk egy rövidet a szigetes tapasztalatokról, ő kint dolgozott, én meg ugye csak henyéltem kint. a "we care a lot" utolsó refrénjére még berohanok táncolni. még beszélek egy kicsit i-vel, aztán felkutatom g-t, aki épp háromfrontos drámát tart fent a mobilján. l valahol bent lehet a koncerten. nekem kezd előjönni a mizantrópiám a sziámi-rajongókat látva, úgyhogy némi beszélgetés és röhögés után g el a magic mirrorba, én meg visszagyaloglok ide, a melóba. kellemetlenül fedezem fel, hogy mefisto nyerge egy kicsit kidörzsölte a combom felső-belső oldalát. neogranormon kéne, meg kalciumtabletta, de nincs.
04:55 körül bedőlök az itteni "ágyamba", és csak reggel 11kor ébredek.
na igen. ez már az a fajta szigetlés, amire még régről emlékszem.
