most pedig fájdalomcsillapítóval feltöltve várom az újabb éjszakát, hogy túlélhető lesz-e.
[..]
túlélhető volt. a verdikt, miután betámolyogtam az ügyeletre tegnap délelőtt: idegbecsípődés. csináltak ekg-t is (szép tiszta, mondják, legalább a szívem ritmusa rendben van, ha más nem), kipikopi, tüdőhallga (a dohányos létem szokásos velejáróin kívül más baj nincs), és perkálhattam az ezrest. pár napig megint cataflam, de ma reggelre úgy ébredtem, hogy annyira nem is rossz, csak nagy levegőket venni nehéz.
aztán vért köptem, de hogy miért, honnan, fogalmam sincs. valószínűleg az orromban pattant már el megint valami.
igazándiból az van, hogy kezdek berágni a testemre. nem is kicsit. a lehető legrosszabbkor hagy engem cserben. pedig sportolok. pedig -- a dohányzást leszámítva -- egész egészségesen élek.
cserbenhagyott a tour de pelson.
cserbenhagyott a RH első koncertjén (amikor is a beállt tektonikus lemezek miatt volt migrénem koncert előtt, alatt).
cserbenhagyott most hétvégén is, amikor pedig mentem volna balatonra benőékhez, azzal a titkolt szándékkal, hogy az átúszásba benevezek, és lenyomom. megint tolódik egy évet az 5.6km-es megmérettetés.
nem lesz ez így jó.
bár ahogy r. mondja, hogy ő néha élvezi, ha nagyon fáj a teste, hiszen akkor tudja, hogy él -- ez rendben is lenne, de néha, csak néha, könyörgöm, fájjon akkor, hagyjon cserben akkor, amikor nem megismételhetetlen dolgok függnek attól, hogy épp olyan kedve van, hogy akkor most tönkremegy picit, és kigyújtja a szervízlámpát.
már csak 5 nap, és mefisztón fogok száguldani, izé, megfontolt sebességgel haladni. ez azért örömmel tölt el.
már csak egy hónap, és tanú leszek legjobb barátom esküvőjén.
már csak egy hónap, és újra elte, újra az a pezsgés... és talán a pszi.asszisztensképző is.
már csak 6 nap, és élőben látom az egyik legendámat.
most, csak most, mégis csalódott vagyok. ami biztosnak tűnt, elbizonytalanodott, ami szívhang volt, csak szívzörej, ami jó, az kérdőjeles kontextusba került, és tényleg, már nem tudom, hogy bizonyos dolgokban hogy kéne tovább mennem.
de most mennem kell. idő van. ebéd van. család van.
és ennek örülök.
(ami a durva az egészben: ez volt a második félrediagnosztizálás. és igen, ez volt az első embóliám. két lábon, cataflammal (bazz!) kihordva. nem is emlékeztem, hogy már ekkor is köptem vért... pedig így utólag logikus. -a szerk)
