csend van.
csend van, nem szól semmi zene itthon. az utóbbi időben egyre kevésbé megy ez ritkaságszámba.
csend van a házban, a szokásos gyerekzsivaly sem hallatszik a harmadikról, sem a megszokott tompa rohangálás az ötödikről.
csend van a furdőszobában, csak néha buggyan egyet-egyet a víz, ahogy olvasás közben a lábaim egyik helyzetből a másikba rakom, nehogy elmacskásodjanak.
a csendmadár című könyvet olvasom, susanna jones-tól. furcsa. főleg, hogy az eredeti címe "the earthquake bird", amiről az ember nem feltétlenül a csendre asszociál. és mégis csendes. csendes a könyv.
csend van az interneten. az eztv-n porosodnak a tegnap fájljai, az inboxom üres és hallgatag, se a skype-on, se a pidginen nem villog sehol egy üzenet. senki nem keres, és senkit nem keresek én sem.
csend van a telefonomban. sem új sms, sem elmulasztott hívás. a processzora némán pakolgatja a biteket ide és oda, a múló idő követésén kívül értelmes feladatra vár, de nem kap.
egész csendes az utca. ma valahogy elmaradnak a repesztő hangú motorosok.
csend van, körülölel.
és bár zaj, üvöltözések, kérdések, halk sírás és néma vágyakozás, és néma, néma kíváncsiság (csak a szemeddel kérdezz, maradj néma), ezek mind a fejemben, egyre inkább ott bent is elcsendesül minden.
eszembe jut egy vers, amit még '96-ban írtam, mikor még minden jónak tűnt, mikor a mennyország nem egy tisztázatlan, ideológiai nüansz volt, hanem benne éltem, mikor megingathatatlannak éreztem a múlt, jelen és jövő szerves kapcsolatát...
"Amire gyilkosként vársz
Előtte némaként állsz
És megőrjít lassan
A Csend.
Amihez bűnösként érsz
Amitől mégis csak félsz
Akire sikoltva vársz
Csend.
Ami körülvesz éjjel
El nem tűnik a fénnyel
De a sötétségbe hív
Csend.
Ami nyugvásra csábít
És élettel ámít
De a halálba vár
A Csend."
és rájövök, már rég nem félek a csendtől. a legszebb pillanataim csendben történnek.
ez is egy áldott pillanat, a maga szomorú-barna szépiájával lelkileg nyakonöntött, körülölelő valóságával.
kint pedig hersegő napfény, és kék. a csend csak addig tart, míg nem mozdulok innen.
és most... most széttöröm a csendet. először finoman, peter blegvad irma-jával. aztán onnan... majd meghallom, mit kíván a fülem.
széttört csend.
szépen, fokozatosan törtem szét, hogy kiemelkedjek ebből a zen-pillanatból. nem azért, mert rossz volt, hanem azért, mert ösztönösen megérzem, miből mennyit. a csend megtette a kötelességét, kitisztított, megnyugtatott, elmélyített. lelkemben törökülésben ültem, lótusz-pozícióban, és rezzenéstelen arccal néztem a víztükröt.
aztán beledobtam a kavicsot.
most meg már a marillion drilling holes-ánál tartok.
és megtört a csend a többi fronton is. az inbox kitörő örömmel fogadta be az új levelet. a skype már nem csak beszélgetést, zenét is visz magával.
nézek egy arcot, egy képet, és kegyetlen mód belém nyilall az érzés, hogy mennyire tudnám szeretni az ehhez az archoz tartozó embert.
aztán, mint hirtelen felgomolygó viharfront, átrohan bennem, hogy vajon akkor is, amikor keresztre feszít, amikor magamra hagy a kétségeim között, akaratlanul belém rúg, hidegen pillant rám... ugyan, ugyan, dehogy. hogy is tudnám szeretni?
aztán eszembe jut a három évvel ezelőtti önmagam. az a keserű, égető érzés belül, amit akkor éreztem, amikor rámolvasta, hogy már nem is szeretem őt, hogy már nincs egy kedves gesztusom felé, hogy mennyire semlegessé váltam. keserű, égető és egyszerre véresen lázító volt, mert csak azért alakult így, akkor és ott, mert egyedül hagyott, kihátrált mögülem, amikor életem majd' legjelentősebb változtatásait tettem meg, egyszerre, amikor tényleg gyökeres fordulat jött azzal, hogy elköltöztem otthonról, felújítottam a saját lakásomat, beköltöztem, felvettek az egyetemre, kiharcoltam a munkahelyen, hogy járhassak a nappalira úgy, hogy a fizetésem se legyen megalázó -- és hogy mindebben egyedül hagyott, sőt, korholt is érte, hogy miért egyszerre mindent, és hogy így tönkreteszem magam. kifáradtam akkor, igen, és nem maradt bennem szusz, hogy egy ilyen, mondjuk ki, árulás után még jópofát is tudjak vágni a dologhoz.
amikor aztán novemberben szakítottam vele, én bőgtem szét az étkezőjüket. én bőgtem vadidegenek vállán, én kaptam olyan sírógörcsöket, amiket embernek nem lenne szabad kapnia, én éreztem úgy, hogy meghalok, ott helyben. és utána még, másfél hónap más ölének szeretése után, mikor visszatértünk egymáshoz, mennyire szerettem, mennyire szerelmes voltam belé, belé, abba, aki úgy cserben hagyott, mert a józan ész, a ráció ezt mondta neki, és a józan észnek, a rációnak igaza kellett, hogy legyen...
az, hogy végül mégsem működött, már nem rajtam múlt.
nem tudok olyan emberrel együtt élni, akinek mindig az ész mondja meg, hogy mi a jó. a kizárólag a rációra, logikára, józanságra épített világ torz, felemás, és csaló. én pedig csak teljes világban érzem jól magam.
és mégis, hogy tudtam szeretni... pont ezért. mert ez túl van a ráción. és ezért szép a világ, ha teljes.
...hát persze, hogy tudnám szeretni. még ha egyszerre van is vihar és ragyogó napsütés, köd és langyos, tiszta naplemente a lelkemben. persze, hogy tudnám.
a zenében megbúvó csend.
most már szépséggel telt a szívem, így indulok neki a vasárnap délutánnak.
csak hogy egyértelmű legyen: a széttört csendben leírtakban az arc és a három éves emlék nem ugyanaz a személy. csak allegória volt. akit akkor szerettem, szeretem most is, de már "csak" mint embert, nem mint társat, nem mint nőt.
de lényegtelen. nem ezt akartam mondani.
hanem azt, hogy egyre inkább kezdem azt érezni, hogy minden ember belül, lehet, hogy nagyon mélyen, de ott legbelül, romantikus. csak sokan nem merik felvállalni, elfojtják, és zsibongó aggyal belerohannak minden egyéb dologba, ami biztonságosabb, kiszámíthatóbb, nyugodtabb.
aztán pedig csodálkoznak, hogy szívük egyre gyengébben ver, hogy szürkül a látásuk, hogy egyre csak hidegebb és kegyetlenebb világot látnak maguk körül.
a nyugalom akkor jó, akkor áldott, ha nem kényszeres kompromisszumokkal éri el az ember, hanem egyszer csak, váratlanul, a mélyéből, mint addig rejtett búvópatak sodorta áram, tör fel. amikor a szív túlcsordul, és bár talán egy-egy kósza könnycseppet elmorzsol az ember a szeme sarkában, mégis eltölti őt a fenségesség érzése, a minden-rendben-van érzése.
nem a minden-rendben-lesz, hanem a minden-rendben-van, itt és most.
ne félj romantikus lenni. a szív csak így tudja megérezni azt, hogy van miért vernie túl a vér pumpálásán -- persze, az is fontos --, így érzi meg igazán az élet dallamát. mert az élet dallama nem monoton, és nem kiszámítható ritmusú.
hogy is írta dreiser a sister carrie-ben? "it is only at odd moments that we get glimpses of the misery of things. the heart understands when it is confronted with contrasts. take them away and the ache subsides."
hadd fordítsam ezt le... de ne szöveghűen. dreiser itt a fájdalomról, a nyomorról ír, ami az érem egyik oldala, én viszont a szépségről, a nyugalom és a boldogság érzéséről írok, ami a másik; de amit a szívről mond, az itt teljesen helyénvaló. "csak a különleges pillanatokban villan be a dolgok szépsége. a szív pedig csak a kontrasztokkal szemben érti a dolgokat. ha elveszed a kontrasztokat, az öröm elfakul."
kontrasztok. ezek kellenek. a kegy, a boldogság, a nyugalom állapotaihoz gyakran jár ugyanannyi fájdalom és szenvedés, kín és gyötrelem. ha bármelyik oldalt elveszed, akár a fehéret, akár a feketét, akkor már a szürkék között sem tudsz majd különbséget tenni; megvakulsz a szív dolgaiban. minél mélyebben mersz fájni, annál magasabbra tör a boldogságod.
akik a romantikától félnek, megpróbálják elvenni a fájdalom oldalát. de anélkül szükségszerűen a boldogság is megfakul.
a fájdalmat, a veszteséget, a kínt viseld el, fedezd fel, szelidítsd meg, tanulj belőle.
és merj romantikus lenni. merj a felhőkbe alakokat képzelni. merd a naplementében érezni egy, még számodra ismeretlen, de majd eljövő társ bőrének illatát érezni, érezd, ahogy a haja csiklandozza a bőrödet, ahogy összeölelkeztek a vöröses fényben. merj egy virágra nézve akárcsak bicebóca szonetteket is írni. merj egyedül is boldogságban úszni. és merd ezt társsal is megtenni.
mielőtt a mai napra eltenném blogom írását, hadd adjak egy ajándékot. hogy megértsd, mi a csend a zenében. mi a csoda, a boldogság, a fenségesség. csak illusztráció, de gyönyörű illusztráció. ez a zene bocsájt ma utamra, ez a zene szólt a fentiek írása közben is. a képek pedig már rég a fejembe égtek.
boards of canada: dayvan cowboy
