egy ajtó bezárul, egy másik kitárul, és így tovább. ilyen az élet.
a hétvégén rájöttem egy nagy alapigazságra... néha vannak ilyen pillanatok, én csak a kegy pillanatainak nevezem őket, amikor megsejtek valami nagyon alapvető dolgot az életből. és ezt a sejtést, ezt a tudást szeretném most átadni neked.
nem a nagy dolgokba, nem a különleges, nagy cselekedetekbe szeretsz bele egy emberben. nem: a kis dolgokba szeretsz bele.
recitálhat a másik descartes-t napestig. megnyerhet x bringaversenyt. megmászhatja a himaláját. lehetnek hihetetlen filozófiai eszmefuttatásai (nesze neked, posztmodern kikacsintás).
ha összejöttök, összejövünk, és aztán valamiért mégis szétmentek, szétmegyünk, nem ezek fognak hiányozni.
hanem a kis dolgok.
ahogy megfordul elalvás előtt. ahogy hozzád bújt. ahogy a füldebe szuszogott. ahogy hunyorítva köszöntötte a reggelt, és ha rád nézett, elmosolyodott. ahogy töltötte a kávét. ahogy a fenekedre csapott, úgy ok nélkül, és nevettetek. ahogy mozgott az orra hegye, amikor beszélt. ahogy felvonta a szemöldökét valami váratlan kérdésre. ahogy lerúgta a cipőjét hazaérkezéskor. ahogy leállt vitatkozni a kofákkal. ahogy megcsókolt. ahogy a füledbe súgta, hogy "most, mindjárt", ahogy végigsimított rajtad úgy, ahogy csak ő tudta.
ezek azok, amikbe igazán beleszeretsz. ezek hiánya fáj, éget, mikor már nincs többé neked.
a kis dolgok. a legnagyobbak.
