egy kis könyvajánló.
susanna jones: a csendmadár (the earthquake bird), agave, 2005
szóval... ez is egy "egynapos" könyv volt nekem, mármint, reggel elkezdtem olvasni, eljutottam úgy a harmadáig délig, aztán éjszaka, olyan 10 körül továbbolvastam, és végeztem vele igen gyorsan. nem hosszú, de nem emiatt abszolváltam ilyen tempósan: a kvázi letehetetlen kategóriába tartozik.
hogy mennyire magas irodalom... nem tudom. populáris, az biztos, vannak benne posztmodern kiszólások is, a cselekmény, bár javarészt lineáris, mégis többször (többek közt a legelején) ugrál az időben és a térben az írónő; és bár a sztori helyenként ezt jobbára kizárja (maga a központi premissza is), mégis sok elemében erőteljesen önéletrajzi hatásúnak tűnik a regény. a rövid széljegyzet alapján az írónő és a főhős, lucy között sok az egyértelmű párhuzam.
tehát adva van egy rejtélyes gyilkossági ügy, tokióba kitelepült angolok, a valamennyire már szokásos klisévé vált "kultúrák összecsapása", és remek, életszagú figurák; sok-sok apró finomság a japán kultúráról -- tényleg érdekesek --; múltbeli titkok; a mindebből kibontakozó tabló egyszerre felszínesen bestselleres, klasszikusan krimis és mélyen, fájdalmasan emberi. a főhősnő olyan egyszerűséggel és természetességgel mutatja magát mind testileg, mind érzelmileg meztelenül, hogy azzal nem lehet nem együttérezni; főleg, ha az ember, bizonyos tekintetekben, ugyanolyan egyszerre asszertív, "nyertes" személyiség és klasszikus underdog is egyben, mint ő.
posztmodernségről szólva: a cselekmény mindig a főhős szemén keresztül láttatva került a papírra, behozva ezzel a klasszikus "megbízhatatlan narrátor" írói eszközt -- arról nem is szólva, hogy a főhős néha egyes szám első személyben, néha pedig -- érezhetően olyan dolgoknál, ahol az ember legszívesebben eltávolodna magától, és biztos távolról figyelné magát -- egyes szám harmadik személyben, csak lucyként nevezve helyezi magát a narratívába. néha egy bekezdésen belül is váltakozik ez a két stílus, néha egy mondaton belül is; néha az idősíkok felborulnak, a jobbára lineáris narratíva oldalirányba megy, de mégis, az egész organikusan működik, mint ahogyan egy ember, egy intelligens, kissé disszociatív személyiség is csinálná.
nem lövöm le a megoldást, még akkor is, ha már kb. a könyv felénél rájöhetsz, ki is ölte meg lilyt. de, ahogy szokták mondani, az élvezet úgysem a célhoz érkezésünkben van, hanem az utazásban magában. és ebben nagyszerűt alkotott ms. jones. első könynek mindenképpen remek, rövid, velős, és gyomorszájon üt -- nem a cselekménnyel, vagy a megoldással (egyik sem eredeti, sőt, kicsit sablonos), hanem a hangulattal, a belső monológokkal.
bajom igazán csak a fordítással van. egyrészt, hogy lett az earthquake bird-ből (földrengésmadár) csendmadár? semmivel nem támasztja ezt alá a cselekmény, a kontextus, itt inkább önkényes irodalmiaskodást érzek; másik, kezd meghonosodni a "szeretem itt", vagy, "szeretek itt" konstrukció, ami az angol "i love it here" tükörfordítása akar lenni. pedig van erre rendes magyar kifejezés is: "szeretek itt lenni". nem értem, ez utóbbi miért nem jó; az angol expletív "it"-et használó szerkezetekre van rendesen hangzó magyar megfelelő is. a fenti hibákat leszámítva, a fordítás amúgy adekvát.
de végül is, maga a regény... nem mondom, hogy zseniális, ám mélyen megrendítő, és legalább egy olvasást megérdemel.
oh, kimaradt: a könyvért köszönet dá-nak, ő adta kölcsön, az iain m. banks-könyvekkel egyetemben.
(azért eléggé övön aluli ütés volt a "fegyver a kézben" is, utána meg ez... dá, te ki akarsz csinálni lelkileg, úgy érzem. node. majd kapsz tőlem chuck palahniukot, akkor meg köpni-nyelni nem bírsz majd. hehehe. revenge is a dish best served... with rice? oh no. cold.)
