amíg várom főnököm, hogy szembesítsem egy rettentő ronda adat-korrupció lehetséges végeredményével, úgysincs jobb dolgom, mint püfölni a billentyűket némi zenei aláfestéssel (most épp juliette & the licks, mert ilyen rákenroll-hangulatban vagyok, némi lázadás a rendszer ellen -- az imént töltöttem ki az adóbevallásomat az abev2006-al; fel lehet jelenteni az apeh-ot környezetszennyezés vádjával? 17 oldal?! három számadathoz?!).
szóval, miért is nincs párom.
nem arról van szó, hogy nem lett volna itt-ott pár jelentkező, aki szívesen betöltötte volna a posztot. volt. régebben (értsd és mondd: 1-2 éve) biztos belementem volna a dologba (a pár jelentkező alatt azokat értettem, akik még nekem is tetszettek, szóval azért nem lett volna olyan nagy önmegerőltetés a belemenés), de ha valamire megtanított lassan 32 évem (már csak nem egész két hét, és már csak egy évre vagyok a krisztusi kortól, hűha), akkor arra biztosan, hogy hallgassak az ösztöneimre ebben a dologban. sok minden másban is, de az nem ide tartozik. (az sem, hogy azért 32 év alatt sok egyebet is megtanultam, natürlich.)
a legutóbbi két "hivatalos" párkapcsolatomnál mindkétszer megvoltak az előjelek, hogy nem fog működni. ilyen vagy olyan oknál fogva kussot mondtam az ösztönöknek, pedig... véget is értek, ahogy az előrejelzés hangzott. mindkét esetben rohadt szívtörőnek éreztem magam, és valahol tényleg az is voltam, szégyelltem is magam rendesen érte. a második után sikerült majdnem megint berántanom magamat egy idegösszeroppanásba, szerencsére még időben rájöttem, miért emésztem magam/miért vagyok kikészülve. igen, az ösztönrendszerem figuratíve rácsapott az asztalra, és követelte, hogy ezek után hallgassak rá, de nagyon.
furán hangozhat, hogy így az ösztönrendszeremnek ezt ki kellett követelnie, hiszen ez a természetes állapot. a full exposure kedvéért: oka van, hogy így volt. még régen, 1998-ban volt egy tisztességes, de két lábon kihordott, és gyógyszerek nélkül, igaz, így hosszú idejű gyógyulással járó idegösszeroppanásom. nincs ebben semmi szégyellnivaló, úgy gondolom, hiszen egy kemény, véres, de mással fel nem cserélhető élményben volt így részem, ami nagyon megtanított figyelni, tanulni, hallgatni, és összességében megtanított megismerni magamat. azt hiszem, nem lennék olyan kőkeményen stabil legbelül, ha nem lett volna ez a tűzpróba.
no de elkalandozok, hiszen magyarázni akartam a bizonyítványomat: szóval az idegösszeroppanás egyik következménye a részleges vagy teljes személyiség-vesztés. tulképp szinte a nulláról kellett, emlékek, tapasztalatok stb. alapján újjáépítenem a személyiségemet, felerészt tudatosan, felerészt hagyni a tudatalattinak, hogy tegye a dolgát.
no, ennyit arról, hogy miért nem hallgattam sokáig az ösztöneimre. el kellett telnie majd' 8 évnek, hogy ez megtörténjen. de megtörtént, és azóta nagyon jó barátom lett saját kis ösztönlényem, sokat segít, és fura mód mindig igaza van.
szóval ezért van az, hogy már több mint egy éve a szingli-lét büszke, néhol nehéz és fájdalmas, néha határtalanul szabad kenyerét eszem. (bocsánat a többszörös képzavarért, de ez van.) kis ösztönlényem senkire nem mondott igent. akire igen, az már foglalt volt, és elvszerűen nem cseszek szét semmit, ami nem magától megy szét. ez van.
segít persze az is, hogy egyrészt ez tudatos döntés volt (senkivel, amíg az ösztönöm igent nem mond), másrészt megtanultam élvezni az egyedül élés előnyeit (sok van ám!), meg persze sok barátom van, és igen, bevallom, voltak "csak" szeretők, akikkel persze volt érzelem is, csak éppen nem szerelem; és jutott időm arra, hogy sok mindenbe belekezdjek/elmélyüljek, amibe egy "stabil kapcsolatban" nem lett volna lehetőségem.
nos, most ennyi, nem magyarázok tovább, mert a végén még félreérthető leszek.
