élek még. munka volt, sok.
ha valaki azt mondja nektek, vádlón: "álomvilágban élsz!", válaszoljátok nyugodtan: "kérdezd meg erről egy abó* véleményét."
na, nem mintha álomvilág lenne ez. hogy is volt ez? "minden világok legjobbika." nem, nem optimális.
ennek ellenére nem rossz a kedvem. tegnap én is beálltam a békejel-dologba, bár a fáklyát iszonyat nehéz volt meggyújtani ott a szélben, a gellért-hegyen a filozófia kertjében (nagyon jó kis hely egyébként). egyedül az zavart csak, hogy én, benő és zsuzsi kicsit "vén csontoknak" tűnhettünk a rakat gimnazista között. sebaj, fiatal a lelkem.
mai zenék: the who, faithless, david bowie.
och ja, jut is eszembe: újra elkezdtem a hegymenet-edzéseket, és pár alkalom után már egész jól kezdem közelíteni legjobb értékeimet. (bicajról van szó.) egyelőre a gellérthegyi gyorsmenetek vannak soron, rövidesen indul a hármashatárhegy is. még valami: országúti bringával 10%-on lejtőn lefele menni... hááát, az se kell, hogy megszólaljon a mobilfon az ember zsebében, anélkül is "padlófék" és miatyánkolás sűrűn. de túl lehet élni, én vagyok rá a bizonyíték.
rövidesen visszatérek a mélyebb bejegyzésekre, csak most épp a sportman-énem van aktívban, rövidesen indulok legjobb barátommal egy olyan "hegygerinc" meghódítására, ahol asszem még nem jártam. izgulok, de leginkább csak azért, hogy ne essen. most mostam ki a cuccaimat, és nincs kedvem őket újra a mosógépbe vágni.
és még egy utolsó trivialitás: ecetszag terjeng a fürdőszobámban. igen, megejtettem a féléves mosógép-átmosást. most nem köpött ki magából olyan sok kődarabot, mint múltkor, talán a csillag vízlágyító beválik... calgont viszont soha, de soha. legyen ez a jelszó: ecettel a mosógép is továáább éééél.
itt a tavasz, érzem a csontjaimban meg az orromban (enyhe prüszkölések, de semmiért nem adnám ezt a virágillatot, az algéria meg mehet a fenébe), jó lenne szerelmesnek lenni, csakhogy ez nem úgy megy, hogy átkattintok egy kapcsolót magamban, és hopp. ezért (is) vagyok itt, talán. de nem vagyok egy egyszerű eset, mindenki elrohan inkább. végül is megértem: minél kevesebb probléma, annál kevesebb... probléma.
és mi van az izgalommal? a rejtélyekkel, a felfedezésekkel?
igen, hétköznapokból áll az ember életének majd öthetede. amikor nincs idő a pillangókra meg a szivárványokra meg a csillagokra meg ki tudja mire, amikor számlákat kell fizetni, amikor ügyfelekkel kell egyezkedni, amikor el kell mosogatni, kitakarítani, mosni, masszírozni , könyveket bújni, miegymás. kétségtelen, akit problémásnak hisznek (és itt külön hangsúly a "hisznek"-en), az bizonyára unja a hétköznapokat (hangsúly: bizonyára), és nem lehet rá számítani, elhanyagolja az otthont, satöbbi.
nem igaz.
de ha csak hétköznapok vannak egy kapcsolatban, ha nincs olyan pillanat, ami igazi ünnep, a kölcsönös és együttes rácsodálkozás pillanatai, ha nincs meg a vágy arra, hogy az ember felülemelkedjen a hétköznapokon, ha nincs kivétel, ami erősítse a szabályt... akkor az rosszabb, mint a halál.
kellenek a történések. nem csoda, hogy itt, amit írok, abban igyekszem a különös pillanatokat, a dőlt perspektívákat, a csoda apró pillanatait, a furcsa hozzáállást megfogni, elkapni, leírni, de ettől még nekem is kb. 5/7 hétköznap. nem félek azonban felrúgni az arányszámokat. szerdán is lehet csodát művelni. hétfőn is lehet a teremtést befejezni, hátradőlni elégedetten, és rágyújtani egy saját sodrású cigarettára.
értitek?
* abó: aboriginal, ausztrál benszülött.
