izzadásnak vége, kétnapos influenza volt. a legrosszabb talán a kedd esti, akarom mondani, éccakai, hajnali 3ig tartó, nembírokelaludni-időszak volt, azon belül is a láztól legyengülve, izzadva (hiszen az volt a dolgom, szóval állig bebugyolálva), a vh1 classic 80as és 90es évekbeli válogatásait hallgatni/nézni. volt abban valami rettentően embertelen, ahogy minden szám szinte ugyanúgy hangzott (cicanadrágosan, műanyagosan, hajlakk-szagúan), a klipek meg... égessünk-el-pénzt-gyerekek... na jó, voltak persze üdítő kivételek, pl. a black wonderful life-klipje még mindig rettentően tetszik, mert rettentő jó. (zeneileg persze a mathilde santing-cover visz mindent.)
(most épp, ha már zenéről van szó, APC megy, a stranger-t hallgatom perpetuális repeat-re állítva. mert jó, és simogatja piciny lelkemet. főleg a "shy away, shy away phantom / run away, run away terrified child" sorok.)
a másik rossz dolog, hogy kihagytam tiberiusék jelmezbál-házibuliját, penig remek prófétát alakítottam volna. vagy vektort, vagy patient zerot, influenzált állapotomat figyelembe véve.
más. péntek igazi fura nap volt. először is, hajnali 5ig dolgoztam, így a déli felkelés már kapásból átrendezte a napomat, mondhatni, eléggé. aztán beszéltem délután renyvel, és valahogy feljött a régi rokker-csokker időszakom, bakanccsal, pogóval, ilyenekkel. eszembe villant, hogy végül is este amúgy is benővel akartunk egy kicsit éjszakába belemenni, megnézhetnénk az after music pubot (a marco poloból lett, a nyár utcában), és az egy rockos/alteros hely, úgyhogy miért ne... szóval előszedtem a már kissé viharvert állapotú getta' bakancsomat, lepucoltam, amennyire lehetett, és hosszú idő óta először tiszta feketébe öltöztem. a jó idő kedvéért megspóroltam a kabátot, és végül a gettámba, a fekete decathlonos zsebes naciba (olyan kvázi-military fazon, a decathlonban erdőkerüléshez árulják; egy szénné égett erdőben biztos jól el tudnék rejtőzni benne...), a hosszúujjú fekete cömö-pólómba, a fekete kapucnis cipzáras felsőmbe öltözve (kapucni persze leeresztve, nem vagyok homeboy), plusz a német-dj-producer szemüvegemmel, egy faragott-fa-nyaklánccal, és egy fekete fejkendővel kiegészítve, fülembe apc-t (az első lemezüket, a mer de noms-ot, ami jó kemény témákkal van teli) dugva nekiindultam, régi hangulatomnak megfelelően, a világ ellen.
meglepő volt, hogy mennyire vissza tudtam hozni az érzelmi emlékeit ennek a korszaknak. akkor sokkal szétesettebb voltam, megfontolatlan, ki-ha-nem-én attitűddel, kvázi frissen az idegösszeroppanásom után (na jó, mondjuk egy évvel utána), feketében, egyszerre elvonulva és ellenszegülve, erős, kemény, sötét zenéket hallgatva, amikor nem filóztam azon, hogy kivel és hogyan kéne, csak mentem előre, lángolva, és sikeresen törtem össze a lánysziveket (ami már akkor sem volt szép tőlem; mentségemre szólva, nem ez volt a cél sosem, de végül ez lett belőle). a karizma, az, az vonult háttérbe, mióta átálltam erre a szeretettel teli megfigyelésre, megértésre, mióta tudatosan vagyok kevesebb, hogy több lehessek. de a karizma, ó, a karizma... és megint éreztem. felfigyeltek rám az emberek. megint.
szóval így mentem el pszichodrámára, ahol megint a szociális atom volt előtérben, én szerencsére már múltkor kiraktam és dramatizálta(tta)m ezt, de most is kiderült -- persze másokról jó néhány érdekes dolog.
mások drámáiban most meglepő módon hideg voltam, jobbára csak, persze, volt, ami megérintett, de most eléggé kívülről néztem a dolgokat. persze az egyik lány szakítási jelentének dramatizálásában, ahol hogy-hogy nem én játszottam a pasit-aki-nemet-mond, ott eléggé bele tudtam magam élni a dolgokba, hiába no, ha csajfelszedésben rettentő béna is vagyok (érdekes mód, szinte semmiben nincs gátlásom, csak ebben -- erről picit később), szakításban profi vagyok.
most előre ugrok egy kicsit, mert persze a dráma után benővel mentünk beszélgetni, sörözni, csajozási szempontból window-shoppingolni (szemezgetni ide-oda, de ez csak játék), az after musicról annyit, hogy bár az átlagéletkor itt is vészesen alacsony, a renoválás jót tett a helynek, a dj pedig remek zenéket játszott (volt pl. david bowie, rem, placebo, szóval kapásból jól éreztem magam). a beszélgetés meg privát témákról szólt, és nagyon jól esett mindkettőnknek. van valami mély tisztelet köztünk, ami szinte senki mással nincs, nem csoda, hogy legjobb barátok vagyunk. (arról nem is szólva, hogy valahol nagyon egy húron rezonálhat a lelkünk, mert ő bármilyen zenét ír, engem egyből inspirál egy jó énektémára, ami meg őt inspirálja még jobb zenékre.)
másnap reggel, egy hihetetlen nehéz start után (könyörgöm, hajnali 3as lefekvés után reggel f8-kor kelni?!), a másik pszichodráma-csoportommal tartottuk meg a 8 órás szeánszunkat. (általában nem ennyire durva a dolog, hogy kvázi egymás utáni napokon legyen két drámám, de most így alakult.) no, mi volt az ottani újdonság? szociális atom. (beh, már nagyon unom.) szerencsére most nem került rám sor ott, nem is voltam olyan hangulatban, hogy végigmenjek megint ugyanazon... bár, mivel itt másképp tették fel a "beugratós kérdést", mégpedig úgy, hogy ki volt rám nagy hatással az életemben, ki/mi formált ilyenné... szóval ennek megfelelően az itteni atomom is másképpen nézett ki.
a fura az volt, hogy ebben szerepelt életem mind az öt legmeghatározóbb társkapcsolata, v1, v2, i, m, és ami nagyon meglepett, e. e. volt az, aki a szexualitásomra a legnagyobb hatással volt, és ez igen fontos... (persze v1, mint első barátnő, szintén nagy hatással volt a szexualitásomra, de ez asszem adott dolog). azt szívesen eljátszottam volna drámázva, főleg, hogy az a kapcsolat nem csak a szexualitásban, de a társkapcsolatok pszichológiájában is megtanított egy s másra (egy bipoláris depresszióssal együtt élni (e. volt az, én csak mezei tökkelütött vagyok), sajnos nem a legkönnyebb dolog, még ha ez erőteljes libido overdrive-ot is okoz).
a másik, ami meglepett, mind a pénteki, mind a szombati alkalommal, hogy bár eddig sok szerepet eljátszottam mindkét csoportomban, eddig egy csaj játékában sem szerepeltem klasszikusan szerelem-tárgya szerepben; főleg apára, meghatározó férfibarátra használtak. most meg? három szerepben is én voltam a pasi (egy szakító, egy remélt szerelem, és egy beteljesült szerelem). vajon a fekete-retro hangulatom, a karizmám hirtelen újra-szárba-szökkenése miatt lehetett ez?
a harmadik meglepő dolog az a szombati nap elején spontán kialakult személyiség-építmény-reflexió-mozgó-szobor-játék volt, amiben ránézhettem, ráérezhettem az akkori (poszt-idegösszeroppanás-feketeruha-karizma) lelkem működésére (szörnyű volt, hát én csak tudom), meg a mostani visszavonulóbb-emberszerető-mindenkit-megértek-de-vizsgálok-is-egyben lelkemére is. olyan érzésem vagy, hogy egyesítenem kell a kettő pozitív tulajdonságait, limoges-i ouvre-om erre tökéletes teszt-színpad lesz (stranger in a strange town... with a laptop). szóval érdekes dolog ez a nyugodt lázadó amalgám, amire juthatok. hiszen a lelkem mélyén a béke már tartós, jöjjön bármi is... viszont erre egy dinamikusabb, aktívabb dolgot ráépíteni, az izgalmas kísérletnek hangzik.
kedves olvasóm, ha most meglepődsz azon, hogy tudatosan alakítgatom a jellememet, kvázi ennyire hideg fejjel, ne hidd, hogy valami súlyos pszichiátriai problémával küzdök. nem. épp ellenkezőleg. ha már lehetőségem és képességem van magamba látni, tudni, hogy mit miért csinálok, így változtatni is tudok, akkor nem sokkal-de-sokkal jobb időnként kézbe venni a kormányt, mint hagyni, hogy csak úgy alakulgasson az embör lelke, mint a dudva? (persze vannak időszakok és helyzetek, amikor hagyni kell, hadd végezze a dolgát a tudatalatti, az úgyis nagyon jól tudja, mi kell az embernek -- erről jut eszembe, el ne felejtsem becsomagolni a jóskönyvet, a dobóérmeimet és a dobásnaplómat -- igen, ji kingezek, amikor úgy érzem, hogy kell.)
szombat este persze hulla voltam már teljesen, dö lux, arra futotta erőmből, hogy kivitessem magam az auchanba bkv-val, ott bevásároljak a mai babazsúrra, aztán haza, és miután lorak is megjelent a neki korábban beszerzett mangalica-kolbászának átvételére, zavartalanul merülhettem bele az amerikai hülyeség bugyraiba -- időtöltésnek, ha az ember agya már amúgy sem hajlandó működni, remek szórakozás az american idol (a megasztár amcsi eredetije). hiába no, az amcsik is tudnak olyan, sőt méghülyébbek lenni, mint a hazai primőr önjelölt énekesek (persze egy akkora fazon, mint a sugera-bugera-csávó, nem volt az amiknál; voltak viszont annál inkább pszichopata jelleműek).
ma pedig, kedves naplóm, a nálam rendezett családi szülinapi buli előfeltételeként, reggel kitakarítottam, portörlés, porszívózás, porallergia. aztán még voltam a grínpíszes bicajos tüntető-tekerésen, most kivételesen vilit (kék villám, a road bicajom, decathlon sport 7.1 egyébként, szép kék-fekete) választottam, mint kiderült, jól (ha azt nem számítjuk, hogy 20 perc alatt kellett innen, a móricz közeléből a hősök terére érnem, inkluzíve egy kis 100m utáni keréknyomás-igazítást, mert leeresztett a drága egy kicsit, ez pedig egy roadnál, hadd ne mondjam, mennyire, de végzetes tud lenni). összeakadtam ugyanis egy balatonkörös és tour-de-pelsos ismerősömmel, aki -- mit ad isten -- szintén vett egy decathlon road bicajt magának (az övé asszem sport 7.5-ös, szóval jobb modell), úgyhogy jót beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy találkozó majd áprilisban a balatonkörön (ami a cömövel egy időben lesz, de kit érdekel, cömön már elegen voltam, és ha két keréken vagyok, hajtani akarok, nem döcögni) meg májusban a '07-es tour de pelson találkozunk, és mi leszünk a kvázi decathlon-team.
aztán haza, már jöttek is a vendégek, és anyucim hathatós szervezési segítségével (és az általa sütött remek mandulás-csokis tortával) sikerült egy remek kis családi összejövetelt összehozni, és hát 25 négyzetméteren 12 ember nem tud nem kommunikálni. jól esett, néha csak az is, hogy csak ültem, és néztem, ahogy... ahogy tényleg család voltunk. (ez sok ideig nem volt így, úgyhogy annál nagyobb ajándék mindannyiunknak, hogy mostanság már rendszeresen így van. ez egy áldás, nem kérdés.) és bár csak szerdán zökkenek át a 31-ből a 32-be, hivatalosan reggel 9:40 körül, azért most már a család által ez szentesítve lett (és még az sem akadályozott meg, hogy a számgyerta több darabba tört; némi ügyeskedéssel és öngyújtólánggal mentettem a menthetőt, így igazi gyertyákat fújhattam el).
no még egy mára, aztán zárok. szóval a gátlás a csajokért történő első lépés megtételében. ahogy ezt renyvel megvitattuk (ő ugyanígy van ezzel, csak persze a csaj-oldalról), az a baj, ha valakit nem akarunk komolyan, simán fel tudjuk szedni. ha valakit komolyan akarunk, annál leblokkolunk, mert nem érezzük magunkat méltónak hozzá. ez már milyen?! pedig így van. senkire nem akarom ráerőltetni magam, és mivel nálam elég magasan van néhány léc (mármint abban, hogy mi kell ahhoz, hogy tótágast állva beleessek egy nőnemű egyedbe, menthetetlenül), ha ezt valaki teljesíti, akkor ott állok bénán és némán (vagyis inkább elütve, elviccelve a témát), és nem merem megtenni az első lépést... mert... túlságosan tisztelem már ekkor a nőt. és ez a tisztelet megbénít, hiszen miért akarhatna ő engem?
hülye hozzáállás, tudom. de amint hallom, nem vagyok ezzel egyedül. állítólag ez az (érzelmi) intelligencia egyik jele. hát kösz...
nasszóval, azért a vidámabb részén megfogva a dolgokat: jó kis hétvégém volt, kis blogom, örülök neki, még akkor is, ha most úgy jobbára mosott rongynak érzem magam. fáradtság, de kellemes.
holnap: két pedagógia-előadás egymás után! wááá! remélem, érdekes lesz. ja igen, kezdődik megint az egyetem.
és limoges-ig már csak nem egész egy hét van hátra. addig biztosan kidöglök a melóban (sok lesz), de két hét nővéremmel és nickkel most mindent megér nekem.
