nem tudom, lehet, hogy a nappalok most kicsit hidegebbek, mint voltak, de a mai éjszaka volt talán az első olyan, amikor határozottan nem fáztam (igen, vagyok annyira bolond, hogy mindig csak maximum annyi ruhát hordjak, hogy ne fagyjak meg, kivéve, ha beteg vagyok). még valami tudatosult, a kis mp3-lejátszómon (és a benne üvöltő the who-n) keresztül, mégpedig: a kedvenc madárcsivitem is visszatért, az a bizonyos éjszakai. fülemüle, vagy rigó, vagy pacsirta? ilyenkor kéne egy madárhang-cd, gyorsan azonosíthatnám. sebaj, a lényeg a dal: ez a madárdal a szép éjszakák örök soundtrack-je, tavasztól őszig, amikor az ember legszívesebben le se feküdne. (sanszos, hogy rövidesen kihúzom a fülemből az egyébként remek "who are you" lemezt, és kiállok egy kicsit füstölni a folyosóra, hallgatni a madárdalt. mert jól esik.
(pár nappal ezelőtt meghallottam, hogy a denevérek is visszatértek. valamiért ez is nagy örömmel töltött el, és csak hallgattam nagy csendben egy darabig a cirpogásukat. igen, negyedik emelet, felettem már csak egy, afelett a padlás a denevérek birodalma. speciel én boldog vagyok emiatt; az a tény, hogy annyi sok élet (az emberin kívül) van körülöttem, még amikor alszom is, valamiért nagyon megnyutat. meg egyáltalán: van valami már-már varázslatosan életteli ott, ahol lakom, a 7-8 ház által körbeölelt óriási zöld rengeteg, egy igazi kert. már csak emiatt megéri itt lakni. még a fürdőszobában időnként ténfergő ősrovarokat is szeretem, gyönyörűen, kecsesen mozognak, mint megannyi öntudatos higanycsepp. a csótánynál persze meghúznám a határt, és genocídiumba kezdenék.)
(közben kitártam a bejárati ajtó ablakát -- még egy előny az újépítésű házakkal szemben --, hadd jöjjön csak be az a fülemüle/pacsirta-ének (a rigót közben kizártam a fejemben, annak sokkal pörgősebb, élesebb az éneke), olyan a dallam, mint maga az élet: középről kezdi, a mélybe bukik néhány ravasz fordulattal, majd feltör, és magasan, önfeledten vidám(nak ható) csivitelésbe torkollik. néha, látszólag véletlenszerűen, egy-egy könnyed, már-már laza emelkedő-süllyedő-emelkedő hangsor is elhangzik. hejj, ha tudhatnánk, miről csivitelnek -- nagy kiábrándulás lenne, az biztos (de vegyük akár a gaelic nyelvet: azon, ha káromkodnának is, tömény dallamnak hangzana. van ez így). de eszembe jut az is, amikor a szabad ég alatt éjszakáztam néhányszor, mellettem a tábortűz még meleg, de lassan kihunyó parazsa (már amikor volt), én a hálózsák kényelmébe vackolódva (már amikor volt...), a csillagok milliárdjait tétován, céltalanul kémlelve (már amikor nem volt felhő), a hangokat figyelve... város, város, mit vettél el tőlünk?!)
furcsa, de természetes, hogy kellenek körém az emberek. no nem mindig, de a legtöbb felismerésem, rácsodálkozásom szinte mindig társaságban történik; nem is feltétlenül azért, mert valaki mond valamit arra, amit én mondtam, vagy fordítva (és néha, nagy néha ritkán, pillanatokra, úgy érzem, mintha nem is én beszélnék, az én hangom, de valami vagy valaki nálam sokkal-sokkal bölcsebb szavait formálja a szám; ez talán isteni kegy), nem, néha elég az, ha valaki olyan van ott, aki már sok ideje ismer, akivel sok mindenen átmentünk együtt (nem tudom, a nőbarátságok milyenek; nekem ilyen az igazi férfibarátság, konfliktusokban, örömben, bánatban, dühben és együtt megélt csodában edzett), és hirtelen egy zene, egy mondat, egy pillanat, egyfajta deja vu, és összeáll egy gondolat, ami még csak nyomokban sem volt meg addig. ilyen az, amikor régi zenésztársakkal együtt zenélsz, már nem is mondod, mit hogyan, egyszerűen leültök, és zenéltek, ki-ki a maga részét, alázatosan. ilyen az is, amikor hallgatod a frissen megismert, de mégis már majd' 30 éves zenét, együtt éled át valakivel azt, hogy micsoda erő és élet van benne még most is (hogy egy cseppet sem öregedett), és akkor...
...jön egy felismerés. mi lett volna, ha anno, még formálható 15 éves koromban, épp az első (beteljesült) szerelmem előtt, nem a pink floydot választom kedvenc időtöltésemnek, miután egy zenebutikban meghallottam a learning to fly-t? (az a lemez volt az első saját lemezem, amit az összespórolt zsebpénzemből vettem; igazi, klasszikus vinyl, amit még a tesla lemezjátsómon hallgattam agyon.) ha az unokatestvérem akkori férjének a gyűjteményében nem a marillion foglalta volna el a legdicsőbb helyet? mi van, ha akkor, valamiért, a the who-ra kattanok rá ugyanolyan hévvel, mint a pink floydra, mint a marillionra? (hiába, lelkesedő természet vagyok. ilyennek teremtettek a gének és a szülőszoba, ilyen is maradok. pont.)
hogy miért fontos ez? aki pink floydot hallgat, előbb vagy utóbb elérkezik a Falhoz (the wall), ami a tömény önmegcsömörlés, kétségbeesés és elhidegülés apoteózisa. aki olyan kis magányos és kicsit elveszett lélek(nek érzi magát), mint akkor én, könnyen horogra akadhat, és hipp-hopp, észre sem veszi, már felépült köré a saját kis fala. aztán innen sok szerencsét a kijutáshoz! vagy, mint a marillion esetében, beleütközik a clutching at straws alkoholizmussal átitatott tehetetlenségéhez, a fals lázhoz, hogy majd évekkel később, az első törés előtt pár hónappal, te magad is átéld azt, hogy milyen az az állapot.
és úgy érzem (persze, lehet, hogy csak így ezzel a benőttnek tűnt fejlággyal), hogy aki a the who-n nevelkedik fel ebben a befolyásolható korszakban, az életteli, a rendszernek simán vigyorogva fityiszt mutató, normális, és helyenként, ahol kell, érzékeny emberré válik, felesleges ál-komorság körök nélkül.
mi van, ha én ezen a zenén növök fel? milyen ember lettem volna? (és ne gyere azzal, hogy a zene nem határozza meg egy ember fejlődési irányát; dehogynem, persze nem kizárólagosan, de aki a zenét komolyan veszi, az komoly(an is vehető) zenét választ magának, aminek a hangulata, világa sokáig körbelengi a cseperedő életét, mondatokat, fordulatokat, pillanatokat és érzéseket ad neki, amik még talán nem is voltak meg benne.)
persze az is lehet, hogy most jött el ennek a zenének az ideje az életemben (mint ahogy a b-52's-nak is), amikor már önmagamnak is elegem lett a felesleges körökből, a megjátszásból, a csak udvariasság miatti diplomatikusságból, és végre az életet élvezném úgy, ahogy van, amennyiben ebben nem akadályoznak (ha igen, akkor meg harcolok azért, hogy ne tegyék. pont.). mert ez a zene erről szól. önmagad vagy, kit érdekel, hogy más mit gondol erről. okos vagy, mert figyelsz és jól kombinálod a megfigyelt dolgokat. képzelőerőd van. helyed van a világban. erős vagy, és a kétkedésed és szomorúságod is egy titáné. erről szól ez a zene.
tudod, így van ez: a fontos dolgok mindig rádtalálnak. vagy te találsz rájuk. pont akkor, amikor szükséged van rájuk. vagy nekik rád. kölcsönösség. és semmi, de semmi nem történik véletlenül.
teljesen független hírek ezektől: remek volt a túra, a virágos-nyeregre mentünk. és én eddig azt hittem, hogy a hármashatárhegyre a kolosy tértől felfele vezető út a legkeményebb hegymenet itt pesten... hát nem az. helyenként már-már az életemért aggódtam. de megvolt, végre terepeztem egyet sharonnal (már jó régen csak az aszfaltot látta szegényke; igaz is, pöccre egy év alatt meglett a 4000. kilométer is, az óra tanúsága szerint; vili még 880 km körül áll, de hamarost ott is meglesz az ezres), és gyönyörű volt a virágos-nyereg, tényleg. az egy dolog, hogy most úgy érzem, mintha keresztülnyomtak volna egy mángorlón, az élmény megérte.
és és és ma este találtunk tibivel egy új karaoke-helyet (teljesen véletlenül, csak egy sörre ugrottunk le a szilvupléba(/be?), erre karaoke volt), ennek örömére (és mindenki derülésére) totálisan kinyírtuk az lgt "mindenki másképp csináljá"-ját, duettként előadva. tetszett a népeknek, úgy vettük le, de lejöttünk a színpadról, felhörpöltük a megmaradt sört, kabát fel, és az utcáig kibírtuk hangos röhögés nélkül...
