ma reggel azallamenvagyok publikált egy igen jól sikerült írást a férjblogon (olvassátok el, jó praktikus tanácsokat ad), mégpedig a felvilágosult önzés tárgykörében. mivel én is a felvilágosult önérdek híve vagyok, egy ideje ezt az ideológiát próbálom terjeszteni baráti és ismerősi körömben -- no azért nem kényszerítek én senkire semmit, nem vagyok egy térítő alkat --, és akkor már hadd írjam le ide a gondolataimat ebben a tárgykörben. (tulképp az ottani néhány kommentemet másolom át ide, némi tartalmi szerkesztéssel.)
az egész egyébként úgy kezdődött, hogy a szépemlékű babylon 5 c. tévésorozatban g'kar nagykövet azt találta volt mondani garibaldi biztonsági főnöknek: "az univerzumot három elem bonyolult kölcsönhatása viszi előre: az energiáé, az anyagé és a felvilágosult önérdeké." nos, akkor ez a mondat szórakoztatóan hangzott, és csak évek múltán értettem meg, mi is az a felvilágosult önérdek.
szóval az alapvetés az, hogy az ember önző. most ezen ne is álljunk le vitatkozni: az ember így van bedrótozva, ez az "állati" örökségünk; ha jól megfigyeljük magunkat és másokat, senki nem csinál olyan dolgot, ami valahol ne lenne jó neki, nem érné meg neki; még a legnagyobb mártírok és terézanyák is csak azért csinálják mindezt, mert jó érzéssel tölti el őket, hogy mártírok és terézanyák lehetnek. viszont épp ez mutatja azt, hogy az önzésből néha csodálatos dolgok is kisülhetnek: talán ideje lenne, hogy azokat a szavakat, hogy "önzés", "önérdek", "egoizmus", "egocentrikus", végre megfosszuk az álságos, judeokeresztény kúltúrkör által ráaggatott negatív konnotációjától. mert bár az önzést, önérdeket stb, mint mindent, lehet úgy is csinálni, hogy annak ultimatíve csak rossz hatása legyen, azért önmagától se nem rossz, se nem jó az. van. velünk született.
ámde: az általunk ismert legemelkedettebb létezési forma a felvilágosult önérdek követése. a felvilágosult önérdek tudja, hogy ha nekem jó, akkor neked is jó (mert akkor adhatok sokat, jó kedvvel, ha nekem is jó; ha egyfolytában azt kell éreznem, hogy lemondok, vagy túl nagy kompromisszumokat teszek, egy idő után már kényszer lesz az adás, vagy nem is tudok adni), és ha neked jó, akkor nekem is jó (a jó hangulat ragadós tud lenni, és ha látom rajtad, hogy jó neked, örömmel telik meg az én szívem is). használjuk hát ki, hogy komplex aggyal rendelkezünk, és értsük meg, hogy mivel társas lények vagyunk, egyedül nem megy, ez a felvilágosult, másokat is figyelembe vevő, társas önzés vihet minket előre.
(amúgy: a világ textuális történetében nagyon sok bizonyítékát találjuk ennek a gondolatnak, kezdve a kisbaltaszerűen egyszerű latin mondástól, hogy "quid pro quo": valamit valamiért, no meg ott van az angol közmondás, hogy "i scratch your back, and you scratch mine", megvakarom a hátadat, és te is az enyémet, vagyis mindkettőnknek jó lesz; sőt, ez utóbbi eredetije az állatvilágból jön: a majmok kölcsönös kurkászása, mint szociális és összetartást adó intézménye.)
a bibliában is megtaláljuk ennek a gyökerét: mózes iii.-ban (korábban ezt tévesen jézusnak tulajdonítottam, de köszönet AC usernek, aki felvilágosított, hogy jézus ezt már csak ismételte) találjuk, hogy "szeresd felebarátodat, mint magad(at)". ez nagyon jól rávilágít arra, hogy mi szükséges a felvilágosult önérdek gyakorlásához: szeretet, mind önmagam, mind mások felé. az idézettel, amit amúgy rettentő sokszor, sok helyen hallhatunk, láthatunk, a probléma annyi, hogy bár implicit módon benne van az a kitétel, hogy szeresd önmagadat, explicite nincs -- talán abban a korban ez még magától értetődő volt. manapság nem az, sajnos. sőt, ha körbenézünk a világban, a legtöbb bajt pontosan ez okozza: az emberek nem szeretik magukat, és pontosan így is bánnak felebarátaikkal: félreértelmezett, (túl)kompenzáló, hamis vagy egyáltalán nem is létező szeretettel, néha akár gyűlölettel is.
a felvilágosult önérdek műveléséhez elengedhetetlen az önszeretet és az ebből következő társas szeretet. a legtöbb mai pszichológiai eredetű lelki betegség visszavezethető arra az egyszerű, ámde vonatkozásaiban rettentő komplex problémára, hogy nagyon-nagyon sokan egyszerűen nem tudják szeretni magukat; van, aki próbálja, van, aki átesik a ló túlsó oldalára (akár narcizmusban, akár öngyűlöletben jelenjen is meg ez a félreértelmezett önmagával való foglalkozás). nem csoda, a szeretet trükkös dolog, vannak lépcsők, amiket meg kell mászni, hogy kialakuljon az igazi szeretet (és most itt szándékosan nem mondom, hogy önzetlen szeretet). ahogy én látom, a szeretethez a következő lépcsők vezetnek:
1. kíváncsiság, érdeklődés: ami egyáltalán nem érdekel minket, azt nem is szoktuk szeretni -- és fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy ez nem gyűlölet, mert a gyűlölet csak a szeretet ellenkező előjelű, mégis azzal nagyon rokon változata. szóval, a szeretetünk tárgyára először kíváncsiak leszünk. sok ember már itt megreked: egyáltalán nem érdekli őt, hogy ő valójában ki.
2. megismerés: ha már érdekel valami minket, utánamegyünk, és igyekszünk megismerni, ugye? ez sem egy egyszerű lépcsőfok, hiszen magunkat megismerni egy élethosszig tartó folyamat. teljesen soha nem is ismerhetjük meg magunkat, de ez annyira nem is baj, mert elég, ha jó sejtéseink és pár megalapozott meglátásunk van magunkkal vagy másokkal kapcsolatban.
3. megértés: a megismerésből fakad, amikor már eleget megismertünk "szeretetünk tárgyából": összekötjük a megismerés során felvett tudásmorzsákat, és megértjük, hogy mit miért. ez sem könnyű lépcsőfok, de a megismerés után sokszor magától jön is.
4. elfogadás: no, ez pedig a lehető legnehezebb lépcsőfok, úgy másokkal, mint magunkkal kapcsolatban. elfogadjuk azt, amit megismertünk, nem tiltakozunk, kapálózunk ellene, nem hitetjük el magunkkal, hogy az márpedig nem úgy van, hanem így; ez persze nem egy statikus, változtathatatlan állapotot jelent, de bármi kreatív változtatásnak, és egyáltalán, bármi integrációjának az elfogadás alapeleme. ha egy tanár pl. képtelen elfogadni, hogy az egyik diákja ilyen, a másik olyan, hogyha valami szent eszménykép lebeg előtte az ideális diákkal kapcsolatban, akkor soha nem fog tudni eredményes kapcsolatot létesíteni a diákjaival. ugyanez van önmagunkkal kapcsolatban is: kell az ideális én, amihez képest mérjük magunkat, a céljainkat, hogy merre akarunk haladni -- de közben el kell hogy tudjuk fogadni azt, ami és aki épp vagyunk.
5. emberi melegség: nem tudom másképpen definiálni, az az érzés, ami abból fakad, hogy társas lények vagyunk, szeretetre van szükségünk, adni és kapni is. hívhatjuk ölelésnek, befogadásnak is.
ahogy azt azallamenvagyok írta a fenti cikkében, nem elég az önzés, ehhez az is kell, hogy tudjam, mi az igazán jó nekem, mire van igazán szükségem, és azt is, hogy mi az igazán jó a másiknak, és mire van igazán szüksége a másiknak. ez látszólag sok esetben érdekkonfliktusokhoz vezet, de ami a legmeglepőbb, az az -- és ez tapasztalat! -- hogy ha igazán végiggondolja az ember, hogy tényleg szüksége van-e arra, amit a másiktól elvárna, vagy tényleg akkora nagy dolgot kér a másik tőlünk, akkor gyakran, az egészséges kompromisszumokat figyelembe véve, már nincs is igazán érdekkülönbség. (persze vannak esetek, amikor vannak látszólag feloldhatatlan ütközések, de arra való az ember agya, lelke, hogy ezeket valahogy megoldja.) ennek szintén megtaláljuk a textuális vonatkozását: sok jó ember kis helyen is elfér -- az embernek élettérre van szüksége, mégis, józan kompromisszumokkal és megértéssel rájöhet, hogy mi az a még éppen elfogadható élettér, amiben másokkal együttműködve elélhet.
hadd hozzak egy gyakorlati példát az életemből, egy olyat, amely sok kapcsolatom tönkremenését okozta, sajnos. olyan beállítottságú vagyok, hogy időnként -- eléggé ritkán, de azért időnként -- szükségem van arra, hogy teljesen egyedül lehessek. ilyenkor gondolom át a dolgokat, szortírozok magamban, következtetésekre jutok, feltöltődök. van, akinek ez teljesen jól megy mások társaságában, sőt, akár igényli is azt; nekem nem, nekem időnként el kell vonulnom, hogy lerendezzem magamban, hogy épp mi is vagyok, ki vagyok, mik történnek velem, merre menjek. ez nem a másik kizárását jelenti, sőt, épp néha őérte teszem. egy analógia választott ill. tanult szakmámból: egy adatbázis-karbantartást is lehet úgy csinálni, hogy közben folyamatosan használják azt, de a legtöbb esetben gyorsabb, hatásosabb, célravezetőbb, ha egy időre leállítják a használatát, és csak a karbantartásra koncentrálnak (arról nem is szólva, hogy folyamatos üzemszerű működés közben rendezgetni, helyrerakni a dolgokat, az gyakran óriási összeomlásokhoz vezethet); illetve hangmérnökként tudom, hogy egy koncerten egy zenekar hangosításának keverését szinte lehetetlen in situ, már a koncert közben megoldani, ezért is van a beállás, illetve az egyes zenekarok között az átállás szünete, amikor a kis dolgokra, önmagukban, is tud koncentrálni a hangmérnök. nos, ezt a fajta elvonulási szükségletet a legtöbb barátnőm nem értette meg, és én is ludas vagyok benne, hogy nem kommunikáltam a legjobban, miért kell ez; de volt olyan is, amikor nem akarta megérteni a másik, hogy miről szól ez az egész pusztai-farkas dolog. és előbb vagy utóbb szétmentek a kapcsolatok.
sz. kérdezte tőlem a múltkor, amikor ezeket elmondtam neki, hogy akkor mi van, ha mi a felvilágosult önérdek elve alapján élünk, más viszont nem, és megpróbál minket kihasználni: ekkor két lehetőség van. vagy elmagyarázzuk, szépen, finoman, kedvesen, hogy a neked-is-jó-nekem-is-jó az egyetlen igazán működőképes együttélési, együttműködési forma, és ez alapján próbálunk közös platformra jutni (figyelem: ez általában sok időt vesz igénybe, és senkitől nem várhatjuk el, hogy egyik percről a másikra ezt megértse, de ha igazán fontos nekünk a másik ember, akkor rászánjuk az időt, és igen, akár áldozatot is vállalunk érte -- elvégre hosszabb távon megtérül a "befektetés"), vagy ha ez reménytelen, akkor megszüntetjük a kapcsolatot -- ez igen durván hangzik, de ha belegondolunk, az egész emberi civilizáció erre épül, a társas együttélés szabályainak a betartására, betartatására, és a szabályszegők büntetésére; a legvégső eszköz a teljes kiközösítés (és ennek az extrém formája, az önvédelem miatt a másikat a közös létezésből való ultimatív kiközösítése, a halálbüntetés; enyhébb formája a számüzetés ill. a börtön).
szóval... önzőek, egocentrikusak vagyunk; ezen változtatni nem tudunk, része a genetikai programunknak (önfenntartás). de ezt csinálhatjuk felvilágosultan, másokat is figyelembe véve, és a végén azt vesszük észre, hogy tényleg mindannyiunknak jó, és hogy az emberi textusból vegyek egy zárómondatot: a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad (eat a cake and have it) -- csak épp a kecske nem zabálja fel az összes káposztát, a káposzta meg tudja, hogy egy részét bizony megeszik, és így van ez jól.
