szóval... ej, a bűnös lelkem, bizony letöltöttemjoe bácsi elküldte nekem a caprica c. sorozat pilotepizódját. és nem, nem bírtam várni, meg kellett néznem, hogy mit hoznak ki belőle, milyen lesz a valaha volt egyik legmegrendítőbb sorozat, a battlestar galactica (és az, scifi, az itt szinte nem jelent semmit, hiszen mint köztudott, kevés sorozat szólt ennyire rólunk, emberekről, a félelmeinkről, a kétségbeesésünkről, a hitünkről, az útkeresésönkről, a megbocsájtásról, a felülemelkedésről, a szerelemről, a gyűlöletről, a szembesülésről önmagunkkal) spinoffja, amit elvileg inkább szappanoperának szántak, amiben egy nem extrém állapotban vegetáló, a túlélésért küzdő emberiséget láthatunk, hanem elvileg egy ereje teljében levő civilizációt, benne két családdal, akik majd az emberiség sorsának formálásából tudatosan-tudattalanul rendesen kiveszik a részüket. családi dráma. dallas az űrben (nem is; csak egy másik bolygón). intrika, hatalomjáték, tragédia.
és mielőtt belecsapnék a proverbiális lecsóba, tartozom egy vallomással. szóval... nagyon elrontott engem ez az egyetem. nagyon-nagyon. most, ha már akarnék, sem tudnék teljesen megszabadulni a close-readingtől, attól, hogy még ha tudattalanul is csinálom, minden művészeti alkotást a posztmodern teória függönyén keresztül nézzek; hogy mindenben, csak úgy "mellékesen", meglássam a tudatos vagy önkéntelen reflexiókat, motívumokat. most már szemem, fülem, szám, kezem értő rabláncban is van már -- bár az is igaz, hogy közben, mintegy disszociatív személyiségként, képes vagyok egy gyerek teljes ámulatával is élvezni a műveket; talán ezért is nem lettem sznob.
úgyhogy amit most itt leírok, az nem hagyományos értelemben vett kritika lesz. hanem reflexió, mégpedig egy olyan műalkotásra, ami önmagában és önmagára is reflektál.
először is, szögezzük le: a caprica pilot jó. sőt, most, egy megtekintés után azt merem rá mondani, hogy pár vontatottabb résztől eltekintve zseniális. az első kézzelfogható vélemény-élmény, ami úgy fél óra után kezdett formálódni bennem, az az, hogy mennyire felnőtt és komoly ez a prequel-film. ha a bsg-t hajlamosak vagyunk egy nagyon felnőtt sorozatnak tekinteni -- márpedig miért ne tennénk; túl a peabody és emmy-díjakon, a témák és megvalósításuk ritka felnőtté tették az előző sorozatot --, akkor a capricát megnézve határozottan lehet az az érzésünk, hogy a bsg egyfajta ifjú, dühös, útkereső, csapongó kamasz vagy fiatal felnőtt inkább, míg a caprica az érett, bölcs, kicsit fáradt, de sokat látott, tapasztalt középkorú felnőtt. és talán ez a felnőttség épp a film visszafogottságában érhető tetten.
igen, meglepően visszafogott és lassan hömpölygő film ez, sok elgondolkozó, szavak nélkül is beszédes pillanattal. és félelmetesen aktuális is e film, sokkal inkább, mint a bsg; bár már az elődsorozatban is mélységesen ügyeltek arra, hogy amennyire a műfaj engedi, realista legyen a megvalósítás (amihez remek karakterek és színészek kellettek, egy erőteljesen dokumentarista képi világ és ehhez illően meglepően realista speciális effektek, továbbá megfelelően életszagú helyzetek és reakciók; jobbára sikerült is nekik, ennél nagyobb realizmus csak a tényleg kortárs sorozatokban érhető tetten, mint pl. a drót, a kemény zsaruk, a sopranos, stb), a capricában értek ennek a csúcsára, mert míg kevesebb gimmicket használnak a realizmus jegyében (a dokumentarista, kézikamerás fényképezés a múlté, sokkal inkább a klasszikus filmdrámákat idézik a beállítások), az egész felvázolt világ, ha eltekintünk az időnkénti különös fényviszonyoktól, az itt-ott felhangzó tauron-i beszédtől (ami nagyon hitelesen sikerült, mintha valami görög-szanszkrit-gaelic keveréket hallanánk), és az olyan technológiai újításoktól, amik közül jópár a mi kultúránkban is már a küszöbön topog, akár a mi világunk is lehetne, caprica city analógiáját megtalálhatjuk bármelyik nyüzsgő -- nyugati -- világvárosban. az öltözködés, a kultúra, az emberek, a szokások, a fel-feltűnő napi rutin mind-mind ismerős, sőt, otthonos lehet számunkra. persze lehet erre mondani, hogy költségkímélés, meg hogy ötletek hiánya -- és mégsem. mert bár a költségkímélés, főleg manapság, fontos hívószó a filmiparban is, a pilot a maga módján mégis látványos (bár nem ez a lényege), és nem kis bátorság kellhetetett egy bevallottan másik kultúra, világ ennyire analóg megjelenítéséhez. igaz, ami igaz, ennek már a bsg-ben is megágyaztak rendesen a mindez már megtörtént egyszer, és újra meg is fog történni-kinyilatkoztatással, de itt nem hat ez erőltetetten, caprica világa oly organikus, otthonos, kényelmes és első blikkre befogadható, hogy az egy végeredményben önmagát scifi-nek aposztrofáló, és a scifi channelen majdan futó sorozat esetében akár merész húzásnak is tűnhet.
persze, mindaz, ami ezt az egészet "eladja" nekünk, azok a karakterek, akik velejükig hitelesek, és bár közülük néhányuk elsőre blikkre akár sablonosnak is tűnhetne, garantálom, hogy mire a pilot 92 perce lefut, senki nem fog így érezni.
a bsg esetében a kezdeti konfliktus, mellyel vagy tudtunk valahogy azonosulni, empátiával viszonyulni hozzá, vagy nem, az az emberiség szinte teljes megsemmisítése saját teretményeik által. nem kis labda, nem tartanám különlegesnek, ha valaki már eme premissza miatt hátat fordított volna a sorozatnak. a caprica esetében nem kérnek tőlünk ilyen "áldozatot": a konfliktus itt egy elsőre teljesen értelmetlennek és érthetetlennek tűnő terrorcselekmény, mely két családot roppantott meg (bár bizonyára ennél többet is, de velük -- egyelőre -- nem foglalkozik a film), két család vált csonkává -- a graystone házaspár egy szem lányukat, az adams/adama család a feleséget/anyát és a leányt/nővért vesztette el. mindkét család sokkban, lebénultan, épp hogy csak vegetálva teszi a dolgát, a kiüresedett rutint. és pont ez, a különös nehézség nélkül átélhető tragédia teszi már a kiindulástól kezdve is befogadhatóbbá, emberibbé a capricát. nem veszett el a civilizáció (még), a veszteségek számszerűsíthetőek és elenyészően csekélyek a civilizáció egészéhez képest, nincs a felfoghatatlan tragédia utáni felfoghatatlan, imminens veszély, nem veheti el a folyamatos menekülés, elemi életbenmaradás a veszteség élét -- itt minden érintett személyt gyógyulatlan továbbélésre, a mindennapokba való visszatérésre késztet már maga az a tény, hogy míg ők felfoghatatlan veszteséget szenvedtek el, a világ körülöttük nem szűnt meg létezni, zakatol tovább, előbb-utóbb magával rántva őket.
tegyük szívünkre a kezünket: hányunkkal esett már meg ilyen? hány család veszetette már fontos, szeretett tagját valami értelmetlen, felfoghatatlan balesetben, bűnesetben, betegségben? még ha enmagunk családjával nem is történt volna ilyen, hány ilyen emberről, csonka családról tudunk akár csak a közvetlen környezetünkben, akikkel ez már megtörtént? és épp ebben rejlik a caprica vonzereje: lehet, hogy végeredményben parafrázis, azonban az egyes-egyes építőkockái hitelesek, elképzelhetőek, átélhetőek.
ahogy ígértem, menjünk mélyebbre, és nézzük meg, hogy milyen szimbólumokat, motívumokat és reflexiókat tartogat nekünk a film, anélkül, hogy a tartalmát mélyebben és spoileresen boncolnám.
már a kezdő jelenetek sokkolóak: dekadens szex, erőszak, halál, és mindez láthatóan egy csak tinédzsereket-fiatalokat tömörítő közösségben. elsőre talán öncélúnak tűnhetnek, mi több, jól beleillenek ezek a képek az amerikai marketing-toposzba (miszerint a szex és az erőszak mindent elad; sokszor nagynak induló művészeti kezdeményezések is kénytelenek megkötni ezt a kompromisszumot, integritásukat a kommercializmus és a legalantasabb ösztönkre appellálás oltárán feláldozva; ráadásul, a caprica, mint majd a scifi channelen futó sorozat, a scifi channel hírhedten sikerorientált és morális skrupulusoktól mentes vezetői általi elfogadásra van utalva). és mégsem öncélú mindez: egyfelől, ez a dekadencia, ez az erkölcsi romlás, melyet így, egyszerűen, naturálisan ábrázolnak (és most én sem moralizálnék: aki ezt a klubot, ahol mindezen események megtörténnek, kedvenc helyeként tudná elképzelni, az sürgősen gondolja át az életét; ez már nem hedonizmus, ez már maga a tömény lealacsonyodás), a későbbi események egyik mozgatórugója lesz. másfelől ezek a tobzódó jelenetek, akár csak mint jackson korai zsengéje, a braindead túljátszott horrora, önmaguk paródiájába fordulnak, és nem kizárt, hogy mint ilyen, a szerzők fricskája a scifi channel felé. már ez önmagában többszörös reflexió, hiszen a sorozat nem csak a mi világunkra utal ezzel, hanem önmaga létrejöttének körülményeire is.
a vallási fanatizmus pedig régi visszatérő téma a poszt-9/11-es amerikai művészetben. itt mégis értő módon, árnyalva kapunk képet egy olyan világról, melyben a hivatalos, mondhatni államszintű vallás az ókori görögökére vagy rómaiakéra emlékeztető politeizmus, ahol az istenek által diktált vallási szokások és morálok sokkal inkább megengedőek, lazák, mint a mi okcidentális judeo-keresztény alapú világunkban. ezzel szemben áll az underground fejlődő, radikális, egyértelmű jó-rossz dichotómiára épülő, omnipotens, omniprezens istenségre épülő monoteizmus. bár nyíltan nincs vallási üldözés, mégis, e monoteista hit sejtekben, az árnyékban, a fősodortól -- talán önként is vállalt számüzetésben -- fejlődik. a terrorcselekményt is egy ilyen monoteista hívő követi el, ráadásul egy fiatal fiú, ami kényelmetlen párhuzamokkal szolgál a mai világunkban jól ismert, gyerekeket is szó nélkül feláldozó radikális fanatizmussal. mindez persze banális párhuzam is lehetne -- sok bőrt húztak le már erről a témáról --, ha nem tennék már igen korán világossá, hogy ez az egyisten a szeretet és az elfogadás istene, aki kétségek nélkül a jó képviselője; hogy lehet hát az, hogy a nevében mégis ilyen szörnyű és értelmetlen tettet követnek el? és ami még sokkolóbb, hogy a hátramaradott hittársak közül is jópáran -- még egy, egyértelműen a hierarchia magasabb fokán álló személy is -- a jóhoz vezető út szükséges rossz elemeként tekintenek a terrorcselekményre. és ez a párhuzam már nem is olyan kényelmes és egyszerű, főleg, ha belegondolunk a középkori kereszténység boszorkányüldözéseire, inkvizíciójára, keresztes hadjárataira, vallásháborúira. mindez persze nem meglepő a bsg után, ahol mi, nézők, nem kis meghökkenéssel vettük tudomásul, hogy az elvileg a mi civilizációnkat és létünket elpusztítani akaró gép-emberek, legyenek akár mechanikusak vagy minden érzékszervünket becsapóan hús-vérnek látszó teremtmények, ők, az ur-ellenség a monoteisták, az ő istenük áll legközelebb a nyugati félteke domináns istenhitéhez, mi, a menekülő emberiség pedig a politeista, morálisan egyfolytában a szürkezónában mozgó civilizáció.
a szimulákrum témája is terítékre kerül: baudrillard örömében táncolna, ha hallaná zoë és apja beszélgetését a virtuális templomban (arról, hogy mi az igazi, mi a hamis, mennyiben érvényes egy másolat, mennyire van saját élete, mennyire érezheti magát egy másolat eredetinek), ha látná a virtuális világ-interfészt működés közben. bár a pilotban a témát csak felszínesen említették, mondhatni letudva a már szinte kötelező toposzokat a virtuális lét témájában, greystone ambivalens-ragaszkodó és adams reménykedő-elutasító hozzáállása túl egy pár szerencsétlenebbül sikerült, de hála az égnek gyorsan tovaröppenő jeleneten, jó alapokat fektetett le a későbbi sorozatban a téma mélyebb boncolásához. tágabb értelemben megjelenik a passing is, csak míg klasszikusan a néger/fehér ellentétre és annak kijátszására húzták rá a passing fogalmát, itt a virtuális/valós dichotómiára.
szó esik még olyan társadalmi/szociális közhelyekről, mint: korrupció; rasszizmus (méghozzá származási alapú, mintha csak egy indiai kasztrendszert látnánk, ahol a legalja népnek tekintett tauroni emberek vagy csendes beletörődéssel élnek, vagy maffiát szerveznek (emlékezzünk csak rá: az első maffiákat az olaszországban lenézett, bugrisnak tartott szicíliaiak hozták össze, és a capricában nem nehéz észrevenni a témabeli rokonságot), vagy megpróbálják magukat előkelőbb származásúnak eladni (az adams család is ilyenfajta passingra vállalkozott, meg is van a böjtje); szülő-gyermek kapcsolatok, melyeket helyenként kissé sematikusan, klisészerűen ábrázolnak, mégsincs bennük jelentősebb hamis hang, hihetőek; lelkiismeret vs. kötelezettség; ipari kémkedés; az elengedés lehetősége vagy lehetetlensége.
a színészek elsőrangúak, talán csak a zoë-t alakító színészcsemete játssza néha túl a szerepét -- de ez még belefér, főleg, ha a pilot vége bármilyen módon is jelzés a történet további sorsára. az operatőri munka, mint már említettem, a megszokott magas színvonalú, bár újdonságot nem hoz; a zene pedig a bear mcreary-től megszokott módon gyengéd, felkavaró vagy érzelmes, de sosem giccses és sosem tolakodó -- egyelőre még nem is olyan markáns, mint a bsg-ben volt.
mikor bejelentették a capricát, kétkedtem az ötletben. hiszen kit érdekelne, túl az egyszerű kuriózumon, mindaz, ami a bsg kezdetéhez vezetett, mikor már sokszor és sokan kitárgyalták a sorozaton belül a kolóniák történetét? lenne-e létjogosultsága a családregénynek, mint műfajnak, a scifi keretein belül? van-e értelme az egésznek?
felesleges volt aggódnom. a caprica, bár univerzumában, alaptörténetében megegyezik a bsg-vel, mindent összevetve egészen más állatfaj, mint elődje. erős, életteli, önigazoló állatfaj. és felnőtt, mélyen felnőtt. és egy másik világban, bolygóközi civilizációs háttérben játszódó sorozathoz képest a pilotban egy szem űrhajó sem jelenik meg.
a caprica pilot ereje épp abban van, hogy a kezdeti csinnadratta után visszafogottan, jelentősebb hamis hangok nélkül, őszintén, elgondolkozva, hitelesen, érzékenyen halad előre a kiszámítható, ám mégis megannyi kérdést feltevő befejezésig, s közben több tucat rétegben olyan témákat érint, amiket egy-egy filmes vagy pszichológiai szemináriumon órákig lehetne boncolni. nem tökéletes, de nagyot akar, nagyot merít, és sikeresen teszi mindezt. egyetlen félelmem már csak az, hogy vajon hogy fog működni ez a történet 45 perces epizódokként? merthogy lehet, hogy ez opera, a legnemesebb fajtából, a szappanhoz pedig az égadta világon már semmi köze.
íme egy előzetes, ami elég jól adja vissza az egész pilot hangulatát:
